bpy: Ki vagy, honnan jöttél?
FO: Fellegvári Orsi vagyok. A nyolckerből. Itt születtem, itt nőttem fel. Tizenéves korom nagy részét a városban sétálva töltöttem, reggeltől estig róttam a macskakövet. Amolyan meditáció volt akkor nekem. Elég kemény gyerekkorom volt. A szüleim olyan hét éves koromban elváltak, anyukámnak rengeteget kellett dolgoznia, így én lényegében magamra maradtam. Felneveltem magam. Aztán volt pár komolyabb összeomlás, de mindegyikért hálás vagyok, hisz most ott vagyok, ahol.
bpy: Mindig jógaoktatónak készültél?
FO: Á, dehogy.
bpy: Minek készültél eredetileg?
FO: Lényegében egész életemben művésznek. Talán pont ebben volt a baj, hogy annak készültem, nem az voltam. Így végül mindenhol kikötöttem, csak művészeti sulikban nem. Mikor érettségiztem, otthon elég kemény időszakot éltünk. Nekem meg nem volt szívem összetákolt mappával próbálkozni az iparra. Így ELTE lett belőle, hogy majd akkor én író leszek. Vagy szerkesztő...
Másodéves koromra beláttam, hogy az esztéta diploma nem a legbiztosabb talaj, így elvégeztem egy egy éves cukrász képzést. Mindig is imádtam sütni, hamarabb sütöttem tortát, mint rántottát. De mikor meglett a papír, még volt egy évem hátra, amellett meg nem lehet dolgozni. Így kellett valami más út...
bpy: Ekkor kezdtél el jógázni?
FO: Tulajdonképpen igen. Valahol mindig is érdekelt, ott volt a nagy feketében, a tudatalattimban. De sosem kezdtem el. Aztán elmentünk nyáron moziba a Nem kellesz eléggé című csirkefilmre. Ebben Scarlett Johannson jógaoktatót alakít. Egy jelenetben lótuszban ülve, imatartásban namaste-val köszön el a tanítványaitól. Ez a kép annyira beragadt, hogy én miért is nem ezt csinálom, hogy már hazafele megvolt a terv: keresni egy oktatóképzést. Ami tipikus tőlem... Nem jógázni akartam elkezdeni, hanem egyből oktatónak menni. Bár végül is sorsszerű...
bpy: Miért?
FO: Nagymamám, nagypapám, anyukám és nővérem is tanár. Valahol elkerülhetetlen volt, hogy ne legyek én is az. Bármilyen is...
bpy: Mi volt az első tényleges találkozásod a jógával?
FO: Hazaérvén nekiálltam oktatóképzéseket keresni. Akkor jutottam el a Bhaktiig, ahol a valaha létező második évfolyamot hirdették meg vaisnava jógamester szakon. Gondoltam diplomás jógaoktatónak lenni azért mégiscsak valami. Így beadtam a felvételit, és elmentem egy előkészítő workshopra a Zsuzskához.
Az volt életem első gyakorlása. Rengeteg év mozdulatlanság után, nulla tapasztalattal.
bpy: Milyen volt?
FO: Rémisztően felszabadító érzés. Mintha most vennék először levegőt. A relax során elsírtam magam. Amolyan csöndben könnyezős volt, de onnantól minden megváltozott.
bpy: Mit adott, amit más előtte nem tudott megadni?
FO: Mindent. Minden nyál és csöpögés nélkül: olyan volt, mint egy tűzvihar. Minden megváltozott, körülöttem is és bennem is. Mint amit maga a jóga szó jelent: kapcsolat. Kapcsolatba léptem magammal. Bekapcsolódtam a valódi világba, mintha felébrednék, és rádöbbennék, hogy minden ezelőtt csak egy álom volt. Megváltozott körülöttem mindenkivel a kapcsolatom. Eleinte rettenetesen kemény és ijesztő volt, de azóta végtelenül hálás vagyok érte. Mert mostmár boldogság van.
bpy: Onnantól napi szinten gyakorolsz?
FO: Igen, az első pillanattól kezdve. Persze voltak kisebb-nagyobb kihagyások, de ez hosszútávon elkerülhetetlen. Pár nap, hét, akár hónap mindenkinek kimarad néha. De mára megtanultam úgymond inspirálni magam. Vagyis vannak technikáim arra, ha épp semmi kedvem gyakorolni. Mert ez is előfordul, szerelem ide vagy oda. Ilyen esetekben jöhet a Prodigy üvöltve. Az meg, hogy otthon egyedül a gyakorlás közben folyamatosan táncikálok meg már mindennapos. A tánc, az ugrálás mindig meghozza a kedvem a mozgáshoz.
bpy: Milyen a napi gyakorlásod?
FO: Igazából meglepően hamar kialakult a 'stílusom'. Még talán másodéves alig voltam, mikor elkezdtem ösztönből gyakorolni. Légzésből légzésbe, ászanából ászanába. Amit kíván a testem, amerre épp menni vágyik. Semmi sincs előre kigondolva, eldöntve. Minden jön magától.
bpy: Mikor kezdtél el tanítani?
FO: Igazából meglepően tradíció követő módon másodévesen megkérdeztem Medvegy Gergőt, a főiskolai oktatóm, hogy szerinte készen állok-e rá. Ő meg annyit mondott: te persze. Úgyhogy tartottam egy órát egy stúdióban, amire eljöttek ketten. Az volt életem első órája. De abszolút nem izgultam, nem féltem, nem voltam zavarban. Annyira természetes volt, mintha mindig is ezt csináltam volna. Még magam is meglepődtem...
Aztán pár alkalom után el kellett jönnöm a stúdióból. Az első órámról az egyik tanítványom, Kati nem akarta abbahagyni. Elkezdtünk az akkori albérletemben magánozni. Majdnem három éven át gyakoroltunk együtt. Életem legnagyobb élménye volt. Katival gyakoroltunk, lélegeztünk, terápiáztunk, beszélgettünk, barátok lettünk. Igazi tökéletes tanítvány volt, rengeteget kaptam és tanultam tőle. Mellette és általa lettem igazi oktató. Amiért örökre hálás leszek neki.
bpy: Ezután nem is stúdióztál már?
FO: De, de. Sokat is. Éveket voltam stúdióban, eleinte szerettem is. De egy idő után sehol nem éreztem magam igazán otthon, igazán önmagamnak. Ezért létrehoztam egy saját kis csoportot, akikkel termet bérelve gyakoroltunk egészen két évvel ezelőttig.
byp: Mi történt akkor?
FO: Vállalnom kellett egy 'rendes állást'. Jógából nem tudtam megélni, és jött egy lehetőség egy hírszerkesztői állásra. Elvállaltam. Azóta is itt dolgozom. A napi negyven óra mellett, főleg a szuperkorai keléssel, nem bírtam az estig bennmaradást, későn fekvést. Így átálltam arra, hogy csak magánórákat vállalok. Valahol jobban is szeretem, mert ott tudom igazán átadni a jógát.
bpy: Mire gondolsz?
FO: Egy ilyen gyakorlás egészen más. Kávéval és sütivel kezdünk, ahol csak úgy beszélgetünk a mindenről. Aztán valahol a süti vége fele már látom, mi lesz a 'missön'. Merthogy mindenkinek van egy feladata. Ez a feladat az, ami miatt ő maga a jógát választja. Amit még ő maga sem tud, de ami miatt nem edzeni megy vagy úszni vagy futni, hanem jógázni. Ez amolyan 'off the mat' misszió, amit a jógán keresztül fogunk segíteni elérni. Hiszen a jóga szépsége, hogy a matrac szélével nem ér véget.
Igyekszem segíteni nekik is megtalálni azt, amit keresnek. Mindeközben mellettük állok, segítem az utuk, amennyire csak tudom. Összevissza hajtogatom őket, szanaszét igazítgatom, erősítünk, nyújtunk, elengedünk, sírunk, nevetünk. Arrébb pakolom a komfortzónáik. Pofázunk, kávézunk, sütizünk. Aztán egyszer csak arra kapják fel a fejük, hogy már ott is vannak. Hogy megoldották a saját életük, hogy megtalálták, amit keresnek. Ez a leggyönyörűbb része az egésznek. Amiért megéri minden pillanata.
bpy: Mi az üzenet, amit át szeretnél adni a tanítványaidnak?
FO: Már jópár éve volt, hogy az életem úgymond teljesen összeomlott. Akkor már jógáztam úgy két éve, és ekkor jött az az igazi vaddurva tűzvihar, amit említettem. Akkor teljesen elölről kellett kezdenem mindent. Magamat igazából, újra kellett indítanom a rendszert. Akkor kapcsolt be igazán a jóga. És akkor találtam meg azt a középpontom, ahonnan már nem lehet kibillenteni. Ami mindig ott van, ami mindig én vagyok, amit nem tudnak elvenni tőlem. Azóta érzem azt, hogy minden a helyére került, hogy a helyemre kerültem. És minden jól van úgy, ahogyan van, akkor is, ha épp nincs. Ez az a pont, amit igyekszem segíteni megtalálni a tanítványaimnak.
Meg persze sok minden apró más üzenetet is... Hogy ne feszüljenek bele az életbe. Hogy ne felejtsenek el néha levegőt venni. Hogy ha erősek akarnak lenni, azért meg kell dolgozni. Ha lazák akarnak lenni, ahhoz el kell engedni. Hogy ne felejtsenek el nevetni. Főleg önmagukon. Hogy néha sírni is kell, meg szenvedni. Ilyesmik.
bpy: Gyakorolni szeretsz jobban, vagy tanítani?
FO: He... Igazából tanítani. Imádok gyakorolni, már egy napot alig bírok létezni nélküle. De tanítás nélkül úgy érzem magam, mintha elvesztettem volna az életcélom, a létezésem céját. Mintha funkciómat veszteném. Szóval azt hiszem a tanítás, igen.
bpy: Képzed magad tovább?
FO: Perszehogy... Szerintem ez egy rettenetesen fontos és alapvető dolog, amit minden jógaoktatónak kötelező lenne. A továbbképzések nem mindig azért vannak, hogy újat tanulj. Hanem kell az impulzus, kell valami más... Más gondolat, más hangulat, más érzések. Egy új lélegzetvétel, ha úgy tetszik. Meg persze mindig el lehet lesni egy-két jó kis igazítást...:D
bpy: Hogyan született meg a budapest yoga?
FO: Mostmár három éve, hogy elkezdtem. Épp mélyzuhanásban voltam lelkileg, és kellett valami, ami kizökkent. Amolyan magamnak kezdtem blogolgatni. Akkor még nem így nézett ki. Inkább csak az agymenéseim gyűjteménye volt. Aztán ahogyan változtam én, úgy változott a blog is. Megmaradt a személyes hangulat, de azóta igyekszem egyre több kézzelfogható, alkalmazható tudással megtölteni. Valahol ennek a kellős közepén vagyok most.
bpy: Mi a blog üzenete?
FO: Meg szeretném mutatni, milyen a jóga. Amikor nem csak a matracra korlátozódik. Hogy senki sincs egyedül, semmilyen gondolatával. Hogy én se így kezdtem, hanem rettenetesen hosszú, sokszor nehéz út vezetett idáig. És még mennyi van hátra... Hogy mindenben meg lehet látni a jógát. Hogy minden lehet jóga. És néha tök oké, ha semmi sem az, ha minden összeomlik. Mert az is a jóga része.
bpy: Szoktál meditálni?
FO: Hát erről regényt írhatnék... De igen, szoktam. Sokmindennel próbálkoztam. De nekem ez az üljünk le csöndben és figyeljük a semmit nem nagyon fekszik. Ha épp olyanom van, persze imádom. De többnyire nem ilyenem van. Ez szerintem csak egy módszer a sokból, amit érdemes időről időre előszedni. Én egy egészen más módszert követek.
Még a diplomamunkámhoz akadt a kezembe a Szatipatthána szutta, vagyis a meditáció szíve. Ez a Buddha tanítása. Elképesztően gyönyörű és felszabadító szöveg. Az egész egy rettenetesen öszetett és mégis egyszerű rendszer. Aminek a lényege, hogy hogyan teheted az életed minden pillanatát meditációvá, szép lassan, lépésről lépésre. A rendszer egy spirál, mert mindig körbe körbe mész, ugyanabba a pontba térsz vissza, csak útközben amolyan szintet lépve. Vagyis egyel magasabb, tisztább tudattal állsz neki megint az egész metódusnak. Mígnem eléred a spirál tetejét, vagyis a nirvánát.
bpy: Akkor te a nirvánában hiszel, buddhistának mondanád magad?
FO: Nem teljesen. A legegyszerűbben én a szeretetben hiszek. De abban a tekintetben, hogy fel lehet szabadulni abból, amiben most vagyok, abszolút hiszek. És hogy ezután a semmi lesz, vagy a minden, az mindegy. Mert szerintem ez a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Mert nincs teremtés tér nélkül. És ha mindenképp kell egy mindent mozgató magasabb rendű erő, akkor az a szeretet.
bpy: Megtaláltad a helyed és önmagad?
FO: Abszolút. Az egyetlen állandó dolog az életben a változás. Minden változik, pillanatról pillanatra. Én pedig imádom. Minden úgy jó, ahogyan éppen van. Még a borzasztó pillanatokat is szeretem. Ami giccsesen hangzik, de igaz.
bpy: Merre tovább?
FO: A szerelmemmel lenni. Gyakorolni, utazni, tanulni.
bpy: Szerinted mi a jóga?
FO: Minden.
