szerintem néha benne kell felejteni magam. abban a pillanatban, amikor már úgy feladnám. amikor már inkább átlélegezném magam egy másikba. mert abban kezdődik el igazán.

létezni abban pillanatban. a mostban. lenni, aki éppen most vagyok. ahol éppen most tartok. és meglátni, hogy az úgy van jól, ahogyan van.

ezt a pillanatot kell megtalálni, és megtanulni élvezni. akkor is, ha nem tartok ott, ahol tartani akarok. ha nem az vagyok benne, aki lenni akarok. mert ez mind csak a tudat játéka. de ha türelmesen lélegzem. és csak hagyom megtörténni: a szívem lassan fellélegezi magát a tudatomból. ahogy a mocsárból a lótusz.

#szeretjük, mert

• nyújtja a comb és a csípő/derék izmait
• javítja az egyensúlyt
• harmonizálja a testet

#hogyan

a talajon lévő talpam teljesen belesüppesztem a matracba. a lábujjaimmal nem kapaszkodom, viszont a belbokám emelem felfelé. a térdem nyújtva, ülőgumóval törekszem felfelé. a fél lótuszban lévő lábam igyekszem egészen magasra tenni, hogy pont ott legyen a talpam, ahol a törzsem összezáródik a combommal előrehajláskor. így nem is kényelmetlen, és a nagylábujjam is könnyebben elérem. amennyire tudok, a behajlított térdemmel a talaj felé nyújtózom puhán, mintha a két térdem finoman közelíteni akarnám.

az ellentétes oldalon lévő kézzel kapaszkodom a hátam mögött átnyúlva a nagylábujjamba. nem letépem, csak kapaszkodom. a másik tenyerem a talajba süppesztem. ha épp jóegyensúly napom van, akkor simán a talpammal egy vonalba teszem a tenyerem, és puhán nyújtóztatva a gerincem, és persze baromira szippantva fölfelé a mindent a múla bandhával, ráfektetem a homlokom a lábszáramra. ha rosszegyensúlynap van, akkor kicsit ferdén felfelé, és szélesebben teszem le a tenyerem, így csalok, hogy ne essek el.

#fontos

nem baj, ha nem éred el a nagylábujjat: elég a derékhoz simítani a kezet, vagy egy heveder is megoldja a problémát. a talajon támaszkodó kézzel pedig igyekezz teljes tenyérrel támaszkodni, ha nem ér le, érdemes alátenni egy téglát (vagy baromi nagy könyvet).