egyszer azt olvastam, hogy a megvilágosodás nem az, ha egyszercsak meglátod az igazságot, és bádábumm, nirvána. hanem ha képes vagy újra és újra, más és más pillanatban, állapotban, helyzetben meglátni az igazságot. mígnem rájössz, hogy eddig is ott volt, mindig is ott volt, sosem láttál semmi mást. legfeljebb csak nem figyeltél. és onnantól képtelen leszel mást látni, mint az igazságot.

nem hiszem, hogy egy út van. hogy van kell. hogy van 'mileszha'. mert tudod, mi lesz? semmi. ha nem éred el a nagylábujjad, akkor sem. meg ha nem úgy lélegzel, ha nincs kedved reggel, meg ha nincs rá annyi időd. akkor sem. nincsenek kellek. nincsenek kőbe vésett szabályok.

megállok a matrac elején. lassan felfelé nyújtózom a fejem búbával. lefelé az ujjaim begyével. belesüppesztem a talpam a talajba. veszek egy mély lélegzetet, és sóhajtok egy nagyot. behunyom a szemem. és csak állok. a gondolatok még zubognak, érzem a bőrömön a napom lenyomatát. minden egy átláthatatlan káosz. masszává sűrűsödik az élet. minden hang, minden fény, minden illat. minden probléma, minden gondolat. minden tett és vágy és elképzelés. minden törekvés. minden, ami voltam, egészen eddig a pillanatig.

majd észrevétlenül addig hajtogatom magam, lélegzetről lélegzetre, míg sírsászanában nem találom magam.

megállok a fejem tetején. lassan felfelé nyújtózom a talpammal. beszippantom a köldököm. elnyújtóztatom a vállam, és a talajba süppesztem az alkarom. veszek egy mély lélegzetet. behunyom a szemem. és csak létezem. fejjel lefelé. a gondolatok már elcsendesedtek. minden sejtem lassan felsóhajtott. minden ugyanannyira káosz. de van, hogy fordítva már átlátni. van, hogy nem is kell. csak nézni kell, máshonnan. és hagyni, hadd kavarogjon magában. nem kell mindig, mindent megoldani. vagy elengedni. vagy átgondolni. vagy megfejteni. néha csak létezni kell. éppen ott és úgy és ahogyan vagyok. a mostban.

talán rosszul lettem programozva. talán csak olyan vagyok, amilyen. de sosem vágytam tudni mindent. minden gyakorlással igyekszem persze egy picit mélyebbre, egy picit magasabbra, egy picit tudatosabban. és beleáramlik a test ászanákba, amiket már jól ismer, mégis minden nap újnak tűnnek. beleáramlik ászanákba, amiket még nem is ismer, nem is tud, de lassan, gyakorlásról gyakorlásra megtanul. beleáramlik és megszok és elenged és megpihen.

de nem érdekelnek az ászanák jobban, mint eddig, vagy jobban, mint ezután. mint amennyire ahhoz kell, hogy ne legyen minden gyakorlás, minden nap egyforma és szürke.

ami nélkül viszont nem tudok létezni, az a belelélegzés. benne lenni, benne létezni és benne lélegezni. megállítani a pillanatot, a napot, a világot. lógni, fejjel lefelé, és csak lélegezni szívvel felfelé. a test tart, feszül, nyúlik, pihen... a tudat meg áramló légzés. a köldök fölé, a bordakosárba, a lapockák alá, a szegycsontba, a szív köré, a kulcscsontok alá... be és ki. ez a most. egyetlen légzés. mindegy, hol vagy.

kilégzés és belégzés közötti végtelen tér. bezárom magam. létezem a semmiben, fenn és lenn között. lélegzetek nélkül. gondolatok nélkül. mozdulatlanságba zárva. csendbe feszülnek az izmaim. csak a szívem dobogását hallom.

megszűnik minden. minden, ami nem vagyok. amire nincsen szükségem. ami nem a mostban létezik. és csak a most létezik. csendesen, belefeszült izomkkal pihenek a volt és a lesz határán. észrevétlenül lélegzem, nehogy kiessek. és csak létezem. úgy, ahogyan vagyok.

nincs törekvés. nincs igyekvés. nincs semmi. nem akarok más lenni. nem akarok máshol lenni. nem akarok mást tenni. csak létezni a pillanatban. egyensúlyban. fenn és lenn között. kilégzés és belégzés között.

ezért.

feszes és puha.

hosszú idő volt ezt megérteni. hogy egy ászanába pontosan annyira feszítem bele magam, mint amennyire belepihenek. hogy egyensúlytól függ minden. erő és könnyedség között. megtartás és elengedés között. nem kell emberfeletti erő. mert ruganyosság nélkül csak eltörök és elszakadok. de nem kell hihetetlen hajlékonyság sem. mert erő nélkül alaktalanná és tartás nélkülivé válok. egyensúly kell. tökéletes középpont a kettő között. gyakorlás közben pedig nincs más dolgom, mint ugyanannyira tologatni arrébb az egyiket, mint a másikat.

mert nincs elengedés erő nélkül. és nincs erő puhaság nélkül. ahogy boldogság sincs küzdelem nélkül. a gyakorlás pedig megmutatja, hogy a boldogság pont annyira élvezetes, mint a küzdelem.

kilégzés. finom nyújtózás a tenyerem középpontjától a legalsó csigolyámig. finom nyújtózás a sarkamtól az ülőgumómig. a hasfalam puhán besüpped. a koponyám lóg, a nyakam teljesen ellazul. félig behunyom a szemem, erőlködés nélkül pillantok csak a köldökömre. és belégzés.

belesüppesztem a tenyerem a talajba. mintha el tudnám tolni magamtól a világot, miközben pontosan ugyanannyira tapasztanám is magamhoz egyszerre. belesüppesztem a talpam a talajba, mintha abba a megfoghatatlan pillanatba feszíteném magam, ami elrugaszkodáskor a besüppedés és az elemelkedés tökéletes középpontja. egyszerre engedem magam lefelé és emelkedem, lélegzem magam fölfelé. bele a talajba, és föl a magasba.

egyensúly. fenn és lenn között. fej a szív alatt, szív az elme felett. kettészakadás. belégzés és kilégzés. mind egyszerre. kettősség és egység. a pillanat, amikor egyensúlyba kerülök magammal. az összes én egyszerre lélegzik: aki reggel felkel, aki fogat mos, aki ölel, aki eszik, aki gépel, aki metrózik, aki táncol, aki kiabál, aki nevet, aki olvas, aki gondolkodik, aki elfelejt, aki gyakorol, aki hátraugrik, aki fáj, aki átlélegez, aki lélegzik... mind egyszerre létezik. és ekkor megáll az idő. és elfelejtem, hányadik légzésnél tartok. mert csak lélegzem. létezem. minden nélkül. önmagamban.

minden ászanában van egy pont. egyetlen aprócska pillanat. valahol a tökéletlenség és a teljes széthullás között. az a pillanat, ahol mégis minden valahogy jól van. a helyén van. amit ha meglátok, megfogok. amit megállítok, és végtelenné terjesztek. akkor örökké létezni tudnék benne. abban az egyetlen pillanatban.

és akkor értelmet nyer. valahogy minden. a sejtek, a csontok, az izmok. a lélegzetem. a gondolataim. az életem.

mély levegő. ujjbeggyel megérintem a talajt. majd kilégzés. tenyér össze, és képzeletben felkapaszkodom az égbe. felaggatom magam, mint egy ikeás hajlított drótfogas, lógom lefelé. kapucnit csinálok a fejemből. megnyitom a mellkasom. és beleengedem magam. süllyedni lefelé. lélegezni, emelni a szívem. és közben süllyedni lefelé.

tök fura. egyszerre szakítja szét a szívem, és passzíroz vissza a talajba. a földbe, a világba. az anyagba. én meg csak lélegzem belőle kifelé. felfelé... hátha egyszer sikerül.

mostanában egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a legnehezebb dolog megállni a két lábamon.

a tádászana az egyik legzseniálisabb póz, amit valaha meg lehet tanulni. egy jóravaló tádászanában újra megérzem, hol az egyensúlyom, belső és nembelső is. megérzem, milyen erős és magabiztos tudok lenni, ha akarok… meg ha nem veszítem el magam útközben.