talán rosszul lettem programozva. talán csak olyan vagyok, amilyen. de sosem vágytam tudni mindent. minden gyakorlással igyekszem persze egy picit mélyebbre, egy picit magasabbra, egy picit tudatosabban. és beleáramlik a test ászanákba, amiket már jól ismer, mégis minden nap újnak tűnnek. beleáramlik ászanákba, amiket még nem is ismer, nem is tud, de lassan, gyakorlásról gyakorlásra megtanul. beleáramlik és megszok és elenged és megpihen.

de nem érdekelnek az ászanák jobban, mint eddig, vagy jobban, mint ezután. mint amennyire ahhoz kell, hogy ne legyen minden gyakorlás, minden nap egyforma és szürke.

ami nélkül viszont nem tudok létezni, az a belelélegzés. benne lenni, benne létezni és benne lélegezni. megállítani a pillanatot, a napot, a világot. lógni, fejjel lefelé, és csak lélegezni szívvel felfelé. a test tart, feszül, nyúlik, pihen... a tudat meg áramló légzés. a köldök fölé, a bordakosárba, a lapockák alá, a szegycsontba, a szív köré, a kulcscsontok alá... be és ki. ez a most. egyetlen légzés. mindegy, hol vagy.

#szeretjük, mert

• erősíti és nyújtja a kart
• erősíti és nyújtja a törzs izmait
• erősíti és nyújtja a lábakat
• felfrissíti az idegrendszert
• rugalmassá teszi a gerincet
• nyitja a mellkast

#hogyan

ez most a fekvésből verzió, az állásból egy más történet...

szóval a hátamra fekszem, a lábam talpon. a talpaim csípőszélesen, a lábfejem párhuzamos, bár feljövetelkor segít, ha kissé kifelé fordítom őket. a tenyerem a fülem mellé teszem, ujjaim a vállam felé néznek.

egy kilégzéssel elemelem a derekam a talajtól, beszippantom a köldököm és megnyújtóztatom az alsó háti szakaszt. ezt megtartva, egy belégzéssel emelkedem fel, kinyújtva a karom és a lábam. van, akik megállnak fejtetőn egy köztes lépésként, én ezt annyira nem szeretem, inkább legyen egy lassú és tudatos mozdulat a felemelkedés.

a mellkasom nyitom, nyújtóztatom elfelé és felfelé. a fejem lazán lóg, minden feszültség nélkül. lehet nézni a talajt is, ha jobban esik. de nyugodtan lóghat is a fej. a térdem is igyekszem teljesen kinyújtani, és pár légzéssel később, mikor már belelazultam a pózba, piciket lépkedek az ujjaim felé. közben folyamatosan nyújtóztatom a csigolyákat, szippantom be a köldököm, igyekszem tartani a derekam.

lefelé kilégzéssel a tarkóm fektetem le először, majd csigolyáról csigolyára a hátam. a karom lazán leteszem tenyérrel felfelé, a térdeimet összefektetem, és így pihenek, derekam lesimítva a talajra. csak mikor visszaállt a rend, akkor húzom a combom a hasamhoz, átkulcsolva a lábszáram, hogy kicsit kinyújtózonn másik irányba is a derekam.

#fontos

a derék ne törjön meg, fontos a figyelem és a tudatosság a csigolyák távolításában. a mellkas és a kar lassan lazul ki, nem kell erőltetni a mellkasnyitást, szép lassan, légzésről légzésre meg fog történni idővel.