hogy mindig arra vágysz, ahol épp nem vagy. hogy ha erős vagy, puha lennél. ha puha vagy, erőre vágysz. folyton mászol lentről felfelé, aztán fentről meg lefelé... hogy ha majd odaérsz, ott jó lesz, ott jobb lesz. ott teljes leszel. de a vágy sosem lesz tele.

nem a vágyakért kell mászni. hanem a tapasztalásért. hogy megéld. a fennt és a lennt. meg az utat is. hogy megéld a körforgást. hogy láthasd a hegytetőről a völgyet, a völgyből meg a hegyormot.

érdekes az elme. folyamatosan komplex teóriákat gyárt arról, hogy az életnek hogyan kellene működnie. hogy mi a jó döntés, hogy mi helyes válasz, a megfelelő módszer az életre. az elme eldönti, a testednek, az életednek, a szívednek hogyan kellene működnie, és ha valami nem úgy megy, elveszettnek érzed magad vagy kételkedni kezdesz a dolgok valódiságában.

pedig nincs helyes ászana. csak ászana van. te meg belesimítod magad minden nap, ha megy, ha nem. idővel a tested utóléri az elméd elvárásait. nincs helyes döntés se. csak döntés van. az életed meg belesimul, mint a tested az ászanába. nincs helyes út. csak élet van. létezés a pillanatban, önmagadban.

nem minden rossz attól, hogy nem fáj. attól, hogy nem bonyolult. mert az igazán fontos dolgok egyszerûek: nevetni, sírni, csodálkozni, táncolni, szeretni.

egyszer azt olvastam, hogy a megvilágosodás nem az, ha egyszercsak meglátod az igazságot, és bádábumm, nirvána. hanem ha képes vagy újra és újra, más és más pillanatban, állapotban, helyzetben meglátni az igazságot. mígnem rájössz, hogy eddig is ott volt, mindig is ott volt, sosem láttál semmi mást. legfeljebb csak nem figyeltél. és onnantól képtelen leszel mást látni, mint az igazságot.

nem hiszem, hogy egy út van. hogy van kell. hogy van 'mileszha'. mert tudod, mi lesz? semmi. ha nem éred el a nagylábujjad, akkor sem. meg ha nem úgy lélegzel, ha nincs kedved reggel, meg ha nincs rá annyi időd. akkor sem. nincsenek kellek. nincsenek kőbe vésett szabályok.

igazából szerintem az egyensúly nem a testen múlik. figyeltem a testem, figyeltem a légzésem, játszottam a tekintetemmel. hogy mi van, ha... ha máshova nézek, ha feszülő izmot lazítok, lazát feszítek. ha lassan lélegzem, ha gyorsan, ha hasba, ha bordákhoz, ha szegycsonthoz...

és arra jutottam, az egyensúly nem ezeken múlik. mert néha tomboló gondolatok közepette sem dőlök el, máskor meg tádászanában is elesek.

szerintem az egyensúly tudatosság kérdése. mert ha tudom, hogy nincs az a vihar, ami kizökkenthet önmagamból, akkor mindegy, mi van. hol vagyok. hogy vagyok. ha tudom, hogy akkor is talpon maradok, bármi történjék, nem esem ki.

ha meg megtörténik a bármi, legfeljebb felállok újra.

megállok a matrac elején. lassan felfelé nyújtózom a fejem búbával. lefelé az ujjaim begyével. belesüppesztem a talpam a talajba. veszek egy mély lélegzetet, és sóhajtok egy nagyot. behunyom a szemem. és csak állok. a gondolatok még zubognak, érzem a bőrömön a napom lenyomatát. minden egy átláthatatlan káosz. masszává sűrűsödik az élet. minden hang, minden fény, minden illat. minden probléma, minden gondolat. minden tett és vágy és elképzelés. minden törekvés. minden, ami voltam, egészen eddig a pillanatig.

majd észrevétlenül addig hajtogatom magam, lélegzetről lélegzetre, míg sírsászanában nem találom magam.

megállok a fejem tetején. lassan felfelé nyújtózom a talpammal. beszippantom a köldököm. elnyújtóztatom a vállam, és a talajba süppesztem az alkarom. veszek egy mély lélegzetet. behunyom a szemem. és csak létezem. fejjel lefelé. a gondolatok már elcsendesedtek. minden sejtem lassan felsóhajtott. minden ugyanannyira káosz. de van, hogy fordítva már átlátni. van, hogy nem is kell. csak nézni kell, máshonnan. és hagyni, hadd kavarogjon magában. nem kell mindig, mindent megoldani. vagy elengedni. vagy átgondolni. vagy megfejteni. néha csak létezni kell. éppen ott és úgy és ahogyan vagyok. a mostban.

szerintem néha benne kell felejteni magam. abban a pillanatban, amikor már úgy feladnám. amikor már inkább átlélegezném magam egy másikba. mert abban kezdődik el igazán.

létezni abban pillanatban. a mostban. lenni, aki éppen most vagyok. ahol éppen most tartok. és meglátni, hogy az úgy van jól, ahogyan van.

ezt a pillanatot kell megtalálni, és megtanulni élvezni. akkor is, ha nem tartok ott, ahol tartani akarok. ha nem az vagyok benne, aki lenni akarok. mert ez mind csak a tudat játéka. de ha türelmesen lélegzem. és csak hagyom megtörténni: a szívem lassan fellélegezi magát a tudatomból. ahogy a mocsárból a lótusz.

talán rosszul lettem programozva. talán csak olyan vagyok, amilyen. de sosem vágytam tudni mindent. minden gyakorlással igyekszem persze egy picit mélyebbre, egy picit magasabbra, egy picit tudatosabban. és beleáramlik a test ászanákba, amiket már jól ismer, mégis minden nap újnak tűnnek. beleáramlik ászanákba, amiket még nem is ismer, nem is tud, de lassan, gyakorlásról gyakorlásra megtanul. beleáramlik és megszok és elenged és megpihen.

de nem érdekelnek az ászanák jobban, mint eddig, vagy jobban, mint ezután. mint amennyire ahhoz kell, hogy ne legyen minden gyakorlás, minden nap egyforma és szürke.

ami nélkül viszont nem tudok létezni, az a belelélegzés. benne lenni, benne létezni és benne lélegezni. megállítani a pillanatot, a napot, a világot. lógni, fejjel lefelé, és csak lélegezni szívvel felfelé. a test tart, feszül, nyúlik, pihen... a tudat meg áramló légzés. a köldök fölé, a bordakosárba, a lapockák alá, a szegycsontba, a szív köré, a kulcscsontok alá... be és ki. ez a most. egyetlen légzés. mindegy, hol vagy.

kilégzés és belégzés közötti végtelen tér. bezárom magam. létezem a semmiben, fenn és lenn között. lélegzetek nélkül. gondolatok nélkül. mozdulatlanságba zárva. csendbe feszülnek az izmaim. csak a szívem dobogását hallom.

megszűnik minden. minden, ami nem vagyok. amire nincsen szükségem. ami nem a mostban létezik. és csak a most létezik. csendesen, belefeszült izomkkal pihenek a volt és a lesz határán. észrevétlenül lélegzem, nehogy kiessek. és csak létezem. úgy, ahogyan vagyok.

nincs törekvés. nincs igyekvés. nincs semmi. nem akarok más lenni. nem akarok máshol lenni. nem akarok mást tenni. csak létezni a pillanatban. egyensúlyban. fenn és lenn között. kilégzés és belégzés között.

ezért.

minden gyakorlás lehetőség. egy térből és időből kiszakadt létezés önmagában. létezés önmagamban. lehetőség, hogy szembenézzek magammal. hogy gyakorlásról gyakorlásra átalakíthassam a terem.

mert átalakítom. egy kilégzéssel néha apró gömbbé sűrítem, egy belégzéssel meg univerzummá tágítom. kinyújtom, eltolom, elcsavarom, beleengedem... aztán fejjel lefelé fordítom. a legmagasabb pontom süppesztem a lefelébe. a legalsó pontom nyújtom a fölfelébe.

majd mikor már minden más, minden nem megszokott, minden ellene megy a természetes rendnek, akkor kicsavarom a terem. kicsavarom önmagam, akár egy vizes rongyot. hogy a gyakorlás végével savászanából kiterítve tisztábban és könnyebben kelhessek fel. hogy kissé önmagam lehessek. megint. mindig.