egy mély belégzéssel magamba szippantom a napot. egy kilégzéssel összefonom magam. kar a kar köré, láb a láb köré. és megpihenek. akár a sas, aki fél lábán pihenve figyeli a világot alatta. és mindent lát. minden apró rezdülést, minden apró mozzanást. egy végtelen, kényelmes belső egyensúly, ahonnan a világgal eggyé olvad a tudatom. egy leszek mindennel és minden lehetőséggel. és a következő belégzéssel csak rajtam múlik, merre repülök.

garuda. az úr visnu hátasa. a mérhetetlen erejű, hófehér arcú, arany testű ember, akinek vörös sas szárnyai képesek eltakarni a napot. úgy mondják, belőle 'született' a főnix mitológiája... mert ha ki is esem, akkor is újra fogom kezdeni.

kilégzés. finom nyújtózás a tenyerem középpontjától a legalsó csigolyámig. finom nyújtózás a sarkamtól az ülőgumómig. a hasfalam puhán besüpped. a koponyám lóg, a nyakam teljesen ellazul. félig behunyom a szemem, erőlködés nélkül pillantok csak a köldökömre. és belégzés.

belesüppesztem a tenyerem a talajba. mintha el tudnám tolni magamtól a világot, miközben pontosan ugyanannyira tapasztanám is magamhoz egyszerre. belesüppesztem a talpam a talajba, mintha abba a megfoghatatlan pillanatba feszíteném magam, ami elrugaszkodáskor a besüppedés és az elemelkedés tökéletes középpontja. egyszerre engedem magam lefelé és emelkedem, lélegzem magam fölfelé. bele a talajba, és föl a magasba.

egyensúly. fenn és lenn között. fej a szív alatt, szív az elme felett. kettészakadás. belégzés és kilégzés. mind egyszerre. kettősség és egység. a pillanat, amikor egyensúlyba kerülök magammal. az összes én egyszerre lélegzik: aki reggel felkel, aki fogat mos, aki ölel, aki eszik, aki gépel, aki metrózik, aki táncol, aki kiabál, aki nevet, aki olvas, aki gondolkodik, aki elfelejt, aki gyakorol, aki hátraugrik, aki fáj, aki átlélegez, aki lélegzik... mind egyszerre létezik. és ekkor megáll az idő. és elfelejtem, hányadik légzésnél tartok. mert csak lélegzem. létezem. minden nélkül. önmagamban.

éveket töltöttem azzal, hogy nyissak. kifelé, felfelé... elengedés. beengedés. lélegzés a mellkasba, ami eddig pici volt és szomorú. most legyen tágas, tele fénnyel, tele térrel.

de lennie kell másik oldalnak is. egyensúly kell, különben kibillen az élet. és valamiért csak a sötét oldal szippant be, a világos sose... minden boldog pillanatért egy szikrányi fájdalom. valahogy így képzelem. és ezzel nincs is baj, hiszen az is elmúlik. meg ugye ez is. ami fontos, azt úgysem érintheti.

szóval a sok év nyitás után most keresem azt a másik irányt. a sokkal erősebb befelét, lefelét. mert megvan az a pont, ahol minden jó. a jó is, a rossz is. minden. ami kinyílt, már nyitva marad, vagy legalább is belépett rajta, akinek be kellett. most egy kicsit bezárok. és elkezdem ott, onnan csavargatni magam. alakítani a belső terem. hogy minden, ami bekerült, megtalálhassa a maga helyét.

minden ászanában van egy pont. egyetlen aprócska pillanat. valahol a tökéletlenség és a teljes széthullás között. az a pillanat, ahol mégis minden valahogy jól van. a helyén van. amit ha meglátok, megfogok. amit megállítok, és végtelenné terjesztek. akkor örökké létezni tudnék benne. abban az egyetlen pillanatban.

és akkor értelmet nyer. valahogy minden. a sejtek, a csontok, az izmok. a lélegzetem. a gondolataim. az életem.

néha olyan egyszerűnek tűnik. minden olyan egyértelmű. máskor meg tornádó és égszakadás. záporként zúdulnak a hétköznapok, én meg csak próbálok állva maradni.

talán ha visszatartom a levegőt. talán megáll a pillanat. megáll a világ, és a végtelenné nyújtott pillanatban utolérem magam. de nem. csak szomjasan kapkodok a tér után. ha nem zuhanok ki közben...

nem az a kihívás, hogy mozdulatlanná dermesszem önmagam akkor, ha minden jó. hanem hogy állva maradjak a viharban is.

van, hogy túl komolyan veszem. azon kapom magam, hogy gyakorlás közben a semmibe meredve ráfeszülök a világra, mert ha elengedem a figyelmemmel, minimum önmagába omlik. vagy valami...

pedig nem szabadna. a gyakorlásnak könnyűnek és puhának kellene lennie. persze kell az a kis plusz, az extra, hogy jobban és mélyebben és szebben. de az ászanákban jól kellene érezni magam. nem belefeszülni. mint ahogy az életbe sem. egyetlen pillanatot sem szabadna túl komolyan venni.

ezt néha elfelejtem. és akkor előszedem az oroszlánt. az emlékeztet arra, hogyan kell és lehet nevetni. gyakorlás közben. meg az élet közben.

mély levegő. ujjbeggyel megérintem a talajt. majd kilégzés. tenyér össze, és képzeletben felkapaszkodom az égbe. felaggatom magam, mint egy ikeás hajlított drótfogas, lógom lefelé. kapucnit csinálok a fejemből. megnyitom a mellkasom. és beleengedem magam. süllyedni lefelé. lélegezni, emelni a szívem. és közben süllyedni lefelé.

tök fura. egyszerre szakítja szét a szívem, és passzíroz vissza a talajba. a földbe, a világba. az anyagba. én meg csak lélegzem belőle kifelé. felfelé... hátha egyszer sikerül.

kiskoromban sokszor játszottam, hogy szupersokáig behunyva tartom a szemem, és talán majd eltűnik a világ. de sosem tűnt el. aztán egyszer a korom sötétben a világ eltűnt. legalábbis hiába nyitottam ki a szemem, csak végtelen feketeség ölelt körül. rémisztő volt. de lassan elkezdtem hozzászokni. és végül egészen megnyugodtam.

nem volt világ. nem volt test. nem volt semmi, csak a gondolataim és a légzésem hangja. kis idő után pedig csak a légzésem hangja...

sanmukhí: ha túl sok lenne a világ.

mostanában egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a legnehezebb dolog megállni a két lábamon.

a tádászana az egyik legzseniálisabb póz, amit valaha meg lehet tanulni. egy jóravaló tádászanában újra megérzem, hol az egyensúlyom, belső és nembelső is. megérzem, milyen erős és magabiztos tudok lenni, ha akarok… meg ha nem veszítem el magam útközben.