éveket töltöttem azzal, hogy nyissak. kifelé, felfelé... elengedés. beengedés. lélegzés a mellkasba, ami eddig pici volt és szomorú. most legyen tágas, tele fénnyel, tele térrel.

de lennie kell másik oldalnak is. egyensúly kell, különben kibillen az élet. és valamiért csak a sötét oldal szippant be, a világos sose... minden boldog pillanatért egy szikrányi fájdalom. valahogy így képzelem. és ezzel nincs is baj, hiszen az is elmúlik. meg ugye ez is. ami fontos, azt úgysem érintheti.

szóval a sok év nyitás után most keresem azt a másik irányt. a sokkal erősebb befelét, lefelét. mert megvan az a pont, ahol minden jó. a jó is, a rossz is. minden. ami kinyílt, már nyitva marad, vagy legalább is belépett rajta, akinek be kellett. most egy kicsit bezárok. és elkezdem ott, onnan csavargatni magam. alakítani a belső terem. hogy minden, ami bekerült, megtalálhassa a maga helyét.

#szeretjük, mert

• segíti a csípőnyitást
• erősíti a kart
• nyújtja a láb izmait
• és mondhatod a talpadba, hogy hello

#hogyan

a talajon lévő lábam nyújtva tartom. a sarkam és a talppárnám tolom el magamtól, a külső talpélem viszont húzom vissza magam felé. ugyanazon oldali mutató-, középső- és hüvelykujjammal belekapaszkodom a nagylábujjamba, és finoman húzom magam előrefelé.

a másik lábam ugyanígy a nagylábujjamnál fogva húzom az azonos oldali fülemhez, mintha a talpammal akarnék telefonálni. a térdem nem oldalra, inkább hátrafele húzom, közel a törzsem oldalához. és egyben az egész oldalam kissé nyitom/nyújtom hátra, mintha ezt az oldalt pont az ellentétes irányba húznám, mint a másikat.

a fejtetőmmel nyútózom, hogy a gerincem ne süppedjen össze. a gerincem nem egyenes, kissé domború, de törekszem a nyújtóztatására, és nagyon erősen szippantom befelé a köldököm, hogy a derekam ne törjön.

#fontos

ha nem ér a talp a fülig, nem kell erőltetni. az irány és a törekvés a fontos.