és akkor hirtelen kikapcsol minden. kikapcsolnak a gondolatok. nem számolom a légzésem. még csak nem is figyelem. nem kattogok azon, hogy minden jó helyen van-e. hogy vajon minden tökéletes-e. nem gondolkodom azon, hogyan megy. hogyan nézhetek ki kívülről.

csak létezem. benne. a testemben. a légzésemben. a nyújtózásban. élvezem, ahogy az organikus görbékből álló test szögekké és egyenesekké áramlik. és megáll. megáll minden. a gondolat, az idő. és minden olyan egyszerűnek tűnik. mert minden az is. egyszerű. mert nem gondolom túl. mert nem feszülök bele. mert nem stresszelek rá. csak engedem.

egy hosszú mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. ennyi az egész.

szürke az ég. látszik a lehelletem reggelente. bebugyolálom magam. összehúzom magam. picire. alig veszek levegőt. csak aprókat lélegzem. kicsinek is érzem magam... aztán megállok a matracomon, mély levegő, a mellkasom kinyílik. mély légzés a hasamhoz, a lapockám alá, a kulcsontomhoz, a bordáim közé, végül a szegycsontom alá - és a szívem is fellélegzik...

majd egy mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. és minden sejtem sóhajt egyet. ennyi az egész.

harcolni.

néha semmi kedvem. semmihez. nemhogy a matracomra álljak. meg még mozogjak is. aztán előkaparom a ninja szettet: fekete nadrág, fekete póló. rávakarom magam a matracom elejére, megállok imatartásban. és csak amolyan viccből meghajolok. mint bruce lee meg a többi kung fu-s a filmekben. és azt kezdem játszani, hogy ninja vagyok. hogy úgy kell hátraugranom csaturba, hogy senki ne halljon meg. hogy úgy kell fél lábon ászanából ászanába folynom, hogy közben ne érintsem le a másikat. aztán egyszer csak belekavarodom a víra kettőbe...

ahonnan olyankor hirtelen minden lehetségesnek tűnik. pontosan nem tudom, miért. de gondolom nem véletlen a név. harcos póz.

harcolni szerintem szép dolog. mert valahol minden nap küzd az ember. ha más nem, önmagával... néha nekem a gyakorlás is olyan, mint egy harc. önmagam ellen: tudat a test ellen, ego a tudat ellen. én az egom ellen. aztán mikor ki...

megtalálni az egyensúlyom. tudatosnak lenni minden apró sejtemről. feszesen és mégis könnyeden tartani a testem. lélegezni. és ha mindez még talán megy is, akkor meg jön az, hogy fel kéne néznem...

mert itt nekem nem az a kihívás, hogy kiemeljem a lábam, hogy nyissam a csípőm vagy egyensúlyozzak a tenyerem és a talpam között. hanem hogy bízzak magamban annyira, hogy tudjam: ha nem látom, hogy tartom magam, akkor is menni fog. ha nem nézem, hogy támaszkodom, akkor sem esem el. ha nem félek felfelé nézni, talán még az eget is meglátom... szóval pörgőrugásosjóganindzsászana.

jógázni nem csak a belső békéről szól. jógázni küzdelem. persze nem negatív értelemben vett harc. inkább csak harc magammal. próbálom átlépni a határaim, áttörni a gátakat, lerombolni a falakat. levetkőzni a felesleget, lehámozni a rétegeket, amik nem én vagyok. ehhez kell erő. ehhez küzdeni kell. mert a megszokás, a ragaszkodás, a kötődés ott van. az elengedés meg nehéz.

a lótusz gyönyörű. maga a tisztaság. a mocsaras vízből nő, de szirmai sosem érintik azt. lebeg felette tisztán és érintetlen. a mocsaras víz persze az élet: az a kaotikus és mocskos valami, amibe gyökereink kapaszkodnak, amibe vágyaink és ragaszkodásaink kötnek. miközben a gyakorlatok által megtisztított és újjászületett testünk, elménk, gondolataink az egész fölé emelkednek. és bár részei a világnak, sosem érintik azt.

biztos ezért meditálunk így: lótusztartásban... hátha.