minden ászanában van egy pont. egyetlen aprócska pillanat. valahol a tökéletlenség és a teljes széthullás között. az a pillanat, ahol mégis minden valahogy jól van. a helyén van. amit ha meglátok, megfogok. amit megállítok, és végtelenné terjesztek. akkor örökké létezni tudnék benne. abban az egyetlen pillanatban.

és akkor értelmet nyer. valahogy minden. a sejtek, a csontok, az izmok. a lélegzetem. a gondolataim. az életem.

#szeretjük, mert

• erősíti a deréktáji és a hasizmokat
• fejleszti az egyensúlyt
• erősíti a törzsizmokat
• nyújtja a láb izmait

#hogyan

valahol az ülőgumóim és a keresztcsontom között egyensúlyozom. van egy amolyan kis vékonyka, laposabb sáv ott, amin el tudok ücsörögni felemelt lábbal. azon vagyok...

a lábaim szorosan összezárva emelem magasra. mindkét lábam nyújtva, és a teljes talpam tolom el magamtól. se nem pipa, se nem spicc. inkább mint a barbinak a lába. :D a külső talpéleim pedig húzom magam felé, hogy ne essen be az egész.

mindkét kézzel a mutató, középső és hüvelyujjammal kis kampót formálva kapaszkodom a nagylábujjamba. nem húzom a lábam, csak tartom finoman. a karom nyújtva, a vállam igyekszem szélesen, hátrafelé húzva tartani.

a tarkóm hosszú, a fejtetőmmel baromira nyújtózom felfelé. a gerincem csigolyáit is igyekszem ezzel távolítani, és minél inkább mintha homorítani akarnám. (ha astángáznék, akkor a fejem hátra engedném, szegycsonttal nyújtózva fölfelé.)

#fontos

ez egy kényelmes póz kellene legyen. se a nagylábujjat, se az ujjakat nem kell kitépni a helyéről. a póz akkor jó, ha az ember órákat el tudna lenni benne.