szeretem, ha valami nem megy. ha valami új és nehéz és ismeretlen. ha keresnem kell, hol vagyok kényelmesen a sejtjeimben, és honnan kapcsol be a kísérletezés. szeretem napról napra elővenni, ami nem megy. minden nap belesimítani az idegrendszerem a szokatlanba, lélegezni oda, ahova nem lehetne.

szeretem, ha kiesek. ha nem sikerül. ha újra és újra elromlik minden. jókat derülök magamon, amikor félek, amikor bizonytalankodom. meg ha esetleg mégis sikerül egyetlen pillanatra megtartanom magam, és nagy örömömben kiesek. hogy egy másodperc az már egy egész másodperccel több, mint a semmi.

szeretem, amikor először sikerül. azt a végtelen érzést, amikor minden bekattan a helyére, és tudod, hogy most már jó lesz.

de legjobban az utat szeretem idáig. amíg nem megy. mert szerintem igazán az az izgalmas, amíg felülírod a tudatod, az idegpályáid. újrarajzolod a határaid. olyankor a gyakorlás még játék: beletáncolni magad a saját ismeretlenedbe.

nyújtóznom kell. mozdulnom kell. ráállok a matracra. először csak sóhajtok egyet, majd lassan táncolni kezdek a zenére. átmozgatom az alvó sejtjeim. aztán egy random belégzéssel elkezdem. mozdulatról mozdulatra pakolom le a hétköznapokat. ászanáról ászanára engedem el mindazt, ami amúgy nem én vagyok. amibe burkol az élet.

minden mozdulattal közeledem ahhoz, aki valóban vagyok. mígnem megpihenek végül. csendben. gondolatok nélkül. csak a légzésem hangját hallgatom. nem torzít el a világ. sem a hangok, sem a fények. sem a gondolatok. az elvárások. a félelmek. csak létezem. pont úgy, ahogy vagyok. pont az, aki vagyok.

'az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.'

weöres sándor

tegyük fel. mi lenne, ha menne. ha egyből tudnád, elérnéd, élveznéd... szeretnéd. ha egyből tökéletes lenne. mit tanulnál belőle?

szerintem ne legyen tökéletes. mert a tökéletes üres. ha soha nem esel ki, nem esel szét, ha egyből eléred, nincs miből tanulnod. a tökéletes csak van. onnan nincs tovább, nincs semerre.

valahol nekem a tánc és a jóga közötti határ egészen vékony, talán tényleg csak egy hajszál választja el. mert mindkettő ugyanazokból a dolgokból építkezik: belégzésből kilégzés, légzésből mozdulat, mozdulatból gondolatok nélküliség, gondolatok nélküli mozgó meditáció. talán annyi csak a különbség, hogy a tánc kifelé tükrözi a belső világot, míg a jóga befelé tükrözi az univerzumot.

és talán a kettő között áll a natarádzsásza, amiben létezve megláthatod, hogy ez a kettő, meg a minden: egy.

milyen érdekes egy dolog az elme. ha csöndesen, kényelmesen lepihensz, és igyekszel elengedni a hétköznapokat, az elme úgy gondolja, ideje játszani. ideje előrángatni sok-sok, jó mélyre elpakolt fölösleges maszlagot, amivel képes lesz másodpercek alatt leharcolni téged. amin majd aztán egész este pöröghetsz a plafont bámulva, kattogva azon, mi volt, lett volna, ha... lesz, lenne, lehetne.

máskor meg, a legelképesztőbb és hihetetlenebb pózkba csavarva magam elhallgat. én meg kiélvezem azt a pár pillanat gondolatnélküliséget. és belelélegzem minden sejtembe. hogy majd ha lepihenek, a testem emlékezzen. mert a test okos. sokszor sokkal okosabb, mint az elme.

talán ez a jógik útja: sejtenként elérni a szamádhit.

hogy mindig arra vágysz, ahol épp nem vagy. hogy ha erős vagy, puha lennél. ha puha vagy, erőre vágysz. folyton mászol lentről felfelé, aztán fentről meg lefelé... hogy ha majd odaérsz, ott jó lesz, ott jobb lesz. ott teljes leszel. de a vágy sosem lesz tele.

nem a vágyakért kell mászni. hanem a tapasztalásért. hogy megéld. a fennt és a lennt. meg az utat is. hogy megéld a körforgást. hogy láthasd a hegytetőről a völgyet, a völgyből meg a hegyormot.

érdekes az elme. folyamatosan komplex teóriákat gyárt arról, hogy az életnek hogyan kellene működnie. hogy mi a jó döntés, hogy mi helyes válasz, a megfelelő módszer az életre. az elme eldönti, a testednek, az életednek, a szívednek hogyan kellene működnie, és ha valami nem úgy megy, elveszettnek érzed magad vagy kételkedni kezdesz a dolgok valódiságában.

pedig nincs helyes ászana. csak ászana van. te meg belesimítod magad minden nap, ha megy, ha nem. idővel a tested utóléri az elméd elvárásait. nincs helyes döntés se. csak döntés van. az életed meg belesimul, mint a tested az ászanába. nincs helyes út. csak élet van. létezés a pillanatban, önmagadban.

nem minden rossz attól, hogy nem fáj. attól, hogy nem bonyolult. mert az igazán fontos dolgok egyszerûek: nevetni, sírni, csodálkozni, táncolni, szeretni.

évekkel ezelőtt egy egyszerű ászanát is végtelen nehéznek éreztem. minden lehetetlennek, bonyolultnak, elérhetetlennek tűnt. ez inspirált. meg akartam fejteni a titkát, azt a nagy medzsiket, ami elválaszt attól, hogy menjen. aztán a legtöbbször, néha napokkal vagy hetekkel, máskor hónapokkal vagy évekkel később, de egyszer csak menni kezdett. a lehetetlen, bonyolult, az elérhetetlen.

és rádöbbentem, sehol semmi medzsik. semmi titok, semmi megfejtendő. semmi, amit azelőtt ne tudtam volna.

gyakorlás és idő kellett. hogy ne adjam fel. hogy ne feszüljek bele. hogy ne akarjam izomból. hogy lélegezzek. hogy kísérletezzek. hogy ne féljek elengedni önmagam: félelmeket, előítéleteket, elvárásokat, hitetlenséget.

mert minden bonyolulttól, elérhetetlentől és lehetetlentől egyetlen dolog választ el: önmagam.

egyszer azt olvastam, hogy a megvilágosodás nem az, ha egyszercsak meglátod az igazságot, és bádábumm, nirvána. hanem ha képes vagy újra és újra, más és más pillanatban, állapotban, helyzetben meglátni az igazságot. mígnem rájössz, hogy eddig is ott volt, mindig is ott volt, sosem láttál semmi mást. legfeljebb csak nem figyeltél. és onnantól képtelen leszel mást látni, mint az igazságot.

nem hiszem, hogy egy út van. hogy van kell. hogy van 'mileszha'. mert tudod, mi lesz? semmi. ha nem éred el a nagylábujjad, akkor sem. meg ha nem úgy lélegzel, ha nincs kedved reggel, meg ha nincs rá annyi időd. akkor sem. nincsenek kellek. nincsenek kőbe vésett szabályok.