néha elnevetem magam. belecsavarodom egy pózba, próbálok lélegezni, figyelni, de nem ráfeszülni. elképzelem, hogy nézhetek ki kívülről. miközben belül próbálok elengedni mindent. minden gondolatot, minden érzést, mindent, amire az itt és mostban nincsen szükségem. igyekszem nem ráfeszülni a testérzetekre, a légzésemre, a tekintetemre. igyekszem létezni. és az abszurd, áthajtogatott, kicsavart pillanatban várom a megvilágosodást.

de többnyire csak nevetni tudok.

mert a nagy sok igyekvés közben csak az igyekvést magát felejtem el elengedni. azt a végtelen koncentrációt, amivel benne tartom magam magamban. pedig ha elengedem, ha csak engedem magam létezni benne, az abszurd kicsavart mostban, akkor megtörténik.

igazából szerintem az egyensúly nem a testen múlik. figyeltem a testem, figyeltem a légzésem, játszottam a tekintetemmel. hogy mi van, ha... ha máshova nézek, ha feszülő izmot lazítok, lazát feszítek. ha lassan lélegzem, ha gyorsan, ha hasba, ha bordákhoz, ha szegycsonthoz...

és arra jutottam, az egyensúly nem ezeken múlik. mert néha tomboló gondolatok közepette sem dőlök el, máskor meg tádászanában is elesek.

szerintem az egyensúly tudatosság kérdése. mert ha tudom, hogy nincs az a vihar, ami kizökkenthet önmagamból, akkor mindegy, mi van. hol vagyok. hogy vagyok. ha tudom, hogy akkor is talpon maradok, bármi történjék, nem esem ki.

ha meg megtörténik a bármi, legfeljebb felállok újra.

milyen egyszerű ez.

van egy tested. elkezded mozgatni. és közben persze eldöntöd, hogy kéne működnie. hogy kéne viselkednie. hogy kéne mennie ennek meg annak.

de persze nem úgy megy. hanem ahogy épp.

aztán elkezded megtanulni, hogy a test nem így működik. hogy néha ilyen, máskor olyan. hogy néha megy, néha nem.
aztán ha megtanulsz nem ráfeszülni, nem félni, nem felhúzni magad. hanem csak kipróbálod. megpróbálod. eljátszol a mozdulattal.
akkor a test megmutatja, hogy mikre képes igazából.

a test űrhajó. a test templom. a test játszótér.

a test az élet. mert amit megtanulsz rajta, az a matracon túlra is elkísér.

az élet megy a maga ritmusában. nem törekszik, nem vágyakozik, nem gondolkodik. csak történik. és néha a napok is mennek a maguk ritmusában. minden ütemre...

én is adom a magam ritmusát. a légzésem folyamatosan aláfesti a történő hétköznapokat, én meg még csak meg sem hallom. csak áramlok vele keresztül mindenen. reggelen és estén. ébredéstől ájulásig.

hacsak nem lépek ki belőle... hacsak nem szakítom meg. hacsak nem lépek egyet ki a megszokottból, az ismertből, a kényelmesből. ki egyet oldalra. máshová, másfelé. oda, ami a körvonalon kívül van. oda, ahol már nem véd még a matrac se, és a padló már láva... oda, ahol az élet ritmusa ugyanúgy megy majd tovább. a napoké is, a légzésemé is. csak most majd meghallom már. és ha épp olyanom van, még táncikálhatok is rá.

megállok a matrac elején. lassan felfelé nyújtózom a fejem búbával. lefelé az ujjaim begyével. belesüppesztem a talpam a talajba. veszek egy mély lélegzetet, és sóhajtok egy nagyot. behunyom a szemem. és csak állok. a gondolatok még zubognak, érzem a bőrömön a napom lenyomatát. minden egy átláthatatlan káosz. masszává sűrűsödik az élet. minden hang, minden fény, minden illat. minden probléma, minden gondolat. minden tett és vágy és elképzelés. minden törekvés. minden, ami voltam, egészen eddig a pillanatig.

majd észrevétlenül addig hajtogatom magam, lélegzetről lélegzetre, míg sírsászanában nem találom magam.

megállok a fejem tetején. lassan felfelé nyújtózom a talpammal. beszippantom a köldököm. elnyújtóztatom a vállam, és a talajba süppesztem az alkarom. veszek egy mély lélegzetet. behunyom a szemem. és csak létezem. fejjel lefelé. a gondolatok már elcsendesedtek. minden sejtem lassan felsóhajtott. minden ugyanannyira káosz. de van, hogy fordítva már átlátni. van, hogy nem is kell. csak nézni kell, máshonnan. és hagyni, hadd kavarogjon magában. nem kell mindig, mindent megoldani. vagy elengedni. vagy átgondolni. vagy megfejteni. néha csak létezni kell. éppen ott és úgy és ahogyan vagyok. a mostban.

minden nap gyakorolni. azt hittem, sosem leszek képes rá. az elmém nem arra teremtetett, hogy minden nap ugyanazt tegye. de sosem volt nehéz. sosem jelentett kihívást. mert minden nap, minden gyakorlás más. éppen ahogy érzem magam. éppen amilyenek a gondolataim. épp annyira és úgy és addig és azt.

minden nap más. mégis minden nap ugyanazt adja. egy végtelen mély lélegzetvétel. az a megfoghatatlan kisimultság a belsőmben. minden probléma összezsugorodik akkorára, amekkora a valóságban. eltűnik az illúzió, és mindent látok. olyannak, amilyen. magamat, az életemet, a világot.

semmi unalmas nincs benne. mondjuk néha van. de akkor meg azon lehet dolgozni. az elme lázadásán. mert azért szokott. minden ok nélkül, mert megteheti.

azt hittem, sosem leszek kitartó. hogy nem fog menni. most meg el sem tudom képzelni a napom anélkül, hogy a matracomra állnék. az az idő az enyém. kiszakadok a menetelésből, a hétköznapokból, a világból, a problémákból. és csak létezem magamban, áthajtogatom a testem, a tudatom, a lelkem.

persze nem az a fontos, hogy elérjem a célt. meg hogy mikor és hogy. hanem hogy mit tanulok odáig, az úton. persze könnyű ezt mondogatni, mint egy mantra, hogy ne felejtsem el. hogy a cél nem a cél, hanem a cél az út maga. de nehezebb megérteni, igazán megérteni, hogy ez mit jelent.

játékba kezdtem hát. minden, ami nem megy, meg lett felezve. minden ászana, minden út, minden cél. hogy nem a végét akarom egyből elérni, hanem kiszúrok egy pontot félúton odáig, és megállok ott. megnézem, ott milyen. mit ad, mit lehet belőle tanulni: magamról.

és megértettem. hogy mennyi erő kell, hogy már csak az út feléig eljussak. hogy mennyi kitartás, mekkora tudatosság és fegyelem. hogy nem kell vakon rohanni a célba. mert minden odáig vezető pillanat is egy 'most'. egy nézőpont. egy pillanat, ami újabb tereket nyit meg bennem.

szerintem néha benne kell felejteni magam. abban a pillanatban, amikor már úgy feladnám. amikor már inkább átlélegezném magam egy másikba. mert abban kezdődik el igazán.

létezni abban pillanatban. a mostban. lenni, aki éppen most vagyok. ahol éppen most tartok. és meglátni, hogy az úgy van jól, ahogyan van.

ezt a pillanatot kell megtalálni, és megtanulni élvezni. akkor is, ha nem tartok ott, ahol tartani akarok. ha nem az vagyok benne, aki lenni akarok. mert ez mind csak a tudat játéka. de ha türelmesen lélegzem. és csak hagyom megtörténni: a szívem lassan fellélegezi magát a tudatomból. ahogy a mocsárból a lótusz.

talán rosszul lettem programozva. talán csak olyan vagyok, amilyen. de sosem vágytam tudni mindent. minden gyakorlással igyekszem persze egy picit mélyebbre, egy picit magasabbra, egy picit tudatosabban. és beleáramlik a test ászanákba, amiket már jól ismer, mégis minden nap újnak tűnnek. beleáramlik ászanákba, amiket még nem is ismer, nem is tud, de lassan, gyakorlásról gyakorlásra megtanul. beleáramlik és megszok és elenged és megpihen.

de nem érdekelnek az ászanák jobban, mint eddig, vagy jobban, mint ezután. mint amennyire ahhoz kell, hogy ne legyen minden gyakorlás, minden nap egyforma és szürke.

ami nélkül viszont nem tudok létezni, az a belelélegzés. benne lenni, benne létezni és benne lélegezni. megállítani a pillanatot, a napot, a világot. lógni, fejjel lefelé, és csak lélegezni szívvel felfelé. a test tart, feszül, nyúlik, pihen... a tudat meg áramló légzés. a köldök fölé, a bordakosárba, a lapockák alá, a szegycsontba, a szív köré, a kulcscsontok alá... be és ki. ez a most. egyetlen légzés. mindegy, hol vagy.