kilégzés és belégzés közötti végtelen tér. bezárom magam. létezem a semmiben, fenn és lenn között. lélegzetek nélkül. gondolatok nélkül. mozdulatlanságba zárva. csendbe feszülnek az izmaim. csak a szívem dobogását hallom.

megszűnik minden. minden, ami nem vagyok. amire nincsen szükségem. ami nem a mostban létezik. és csak a most létezik. csendesen, belefeszült izomkkal pihenek a volt és a lesz határán. észrevétlenül lélegzem, nehogy kiessek. és csak létezem. úgy, ahogyan vagyok.

nincs törekvés. nincs igyekvés. nincs semmi. nem akarok más lenni. nem akarok máshol lenni. nem akarok mást tenni. csak létezni a pillanatban. egyensúlyban. fenn és lenn között. kilégzés és belégzés között.

ezért.

egyszer azt olvastam, a megvilágosodás nem az, ha egyszer meglátom az igazságot. hanem ha képes vagyok újra és újra meglátni.

a meditációs gyakorlatom egyik része megtalálni azt a pillanatot, mielőtt minden eldőlne. mert minden egyes mozzanata az életnek döntésekből épül fel. egy vagy nulla... rajtam múlik, melyiket választom. talán ez az egyetlen, ami az igazi szabadságot jelenti. hogy lehetek egy. vagy lehetek nulla.

az igazság szerintem ez a pillanat. az a pillanat, mielőtt eldöntöm. hogy egy. vagy nulla. ebben a pillanatban még egyik sem vagyok. és mindkettő. minden lehetőség egyszerre létezik, mindegyik egy valóság, amitől csak a másodperc töredéke választ el. azé a másodpercé, amikor belélegzem. és azzá leszek. ez a belégzés a szabadság.

minden akarok lenni. sokszor csak a gondolatok viharába feszülve igyekszem megfelelni a hétköznapoknak. tartani magam, erősnek lenni, kibírni, elbírni. belefeszülök még az elengedésbe is. és nem tudok belesimulni semmibe.

úgyhogy semmi akarok lenni. egyszerűen a teljes ürességbe oszlatva magam engedni a világot, hogy kitölthessen. hogy eggyé legyek vele. de nem megy. mert nincs, ami megtartsa a mindent.

úgyhogy belélegzem. belenyújtózom az égbe, és megfeszítem az izmaim. összerakom magam egyetlen egységgé. hogy aztán mikor kilélegzem, a testem belesimulhasson az elengedésbe. kinyitom a mellkasom, hogy levegőt kaphasson a szívem. majd hátra engedem a fejem, és a világ megszűnik létezni. néma minden hang, a világé, a gondolatoké. én meg a mindennel csak lógom bele hátra a semmibe.

és akkor egy vagyok vele. egy a mindennel. és egy a semmivel. tökéletes egység. tökéletes egyensúly.

minden gyakorlás lehetőség. egy térből és időből kiszakadt létezés önmagában. létezés önmagamban. lehetőség, hogy szembenézzek magammal. hogy gyakorlásról gyakorlásra átalakíthassam a terem.

mert átalakítom. egy kilégzéssel néha apró gömbbé sűrítem, egy belégzéssel meg univerzummá tágítom. kinyújtom, eltolom, elcsavarom, beleengedem... aztán fejjel lefelé fordítom. a legmagasabb pontom süppesztem a lefelébe. a legalsó pontom nyújtom a fölfelébe.

majd mikor már minden más, minden nem megszokott, minden ellene megy a természetes rendnek, akkor kicsavarom a terem. kicsavarom önmagam, akár egy vizes rongyot. hogy a gyakorlás végével savászanából kiterítve tisztábban és könnyebben kelhessek fel. hogy kissé önmagam lehessek. megint. mindig.

egy mély belégzéssel magamba szippantom a napot. egy kilégzéssel összefonom magam. kar a kar köré, láb a láb köré. és megpihenek. akár a sas, aki fél lábán pihenve figyeli a világot alatta. és mindent lát. minden apró rezdülést, minden apró mozzanást. egy végtelen, kényelmes belső egyensúly, ahonnan a világgal eggyé olvad a tudatom. egy leszek mindennel és minden lehetőséggel. és a következő belégzéssel csak rajtam múlik, merre repülök.

garuda. az úr visnu hátasa. a mérhetetlen erejű, hófehér arcú, arany testű ember, akinek vörös sas szárnyai képesek eltakarni a napot. úgy mondják, belőle 'született' a főnix mitológiája... mert ha ki is esem, akkor is újra fogom kezdeni.

feszes és puha.

hosszú idő volt ezt megérteni. hogy egy ászanába pontosan annyira feszítem bele magam, mint amennyire belepihenek. hogy egyensúlytól függ minden. erő és könnyedség között. megtartás és elengedés között. nem kell emberfeletti erő. mert ruganyosság nélkül csak eltörök és elszakadok. de nem kell hihetetlen hajlékonyság sem. mert erő nélkül alaktalanná és tartás nélkülivé válok. egyensúly kell. tökéletes középpont a kettő között. gyakorlás közben pedig nincs más dolgom, mint ugyanannyira tologatni arrébb az egyiket, mint a másikat.

mert nincs elengedés erő nélkül. és nincs erő puhaság nélkül. ahogy boldogság sincs küzdelem nélkül. a gyakorlás pedig megmutatja, hogy a boldogság pont annyira élvezetes, mint a küzdelem.

kilégzés. finom nyújtózás a tenyerem középpontjától a legalsó csigolyámig. finom nyújtózás a sarkamtól az ülőgumómig. a hasfalam puhán besüpped. a koponyám lóg, a nyakam teljesen ellazul. félig behunyom a szemem, erőlködés nélkül pillantok csak a köldökömre. és belégzés.

belesüppesztem a tenyerem a talajba. mintha el tudnám tolni magamtól a világot, miközben pontosan ugyanannyira tapasztanám is magamhoz egyszerre. belesüppesztem a talpam a talajba, mintha abba a megfoghatatlan pillanatba feszíteném magam, ami elrugaszkodáskor a besüppedés és az elemelkedés tökéletes középpontja. egyszerre engedem magam lefelé és emelkedem, lélegzem magam fölfelé. bele a talajba, és föl a magasba.

egyensúly. fenn és lenn között. fej a szív alatt, szív az elme felett. kettészakadás. belégzés és kilégzés. mind egyszerre. kettősség és egység. a pillanat, amikor egyensúlyba kerülök magammal. az összes én egyszerre lélegzik: aki reggel felkel, aki fogat mos, aki ölel, aki eszik, aki gépel, aki metrózik, aki táncol, aki kiabál, aki nevet, aki olvas, aki gondolkodik, aki elfelejt, aki gyakorol, aki hátraugrik, aki fáj, aki átlélegez, aki lélegzik... mind egyszerre létezik. és ekkor megáll az idő. és elfelejtem, hányadik légzésnél tartok. mert csak lélegzem. létezem. minden nélkül. önmagamban.

ritkán tapasztom a szívem a földhöz. mostanában el is felejtettem, milyen az. amikor behunyom a szemem, és engedem, hogy a szegycsontom belesüppedjen a matracba. egy ideig kerültem, taszított, nem kívántam. csak törekedtem felfelé: állva, karomon támaszkodva, fordítva lenni...

pedig rémisztően megnyugtató. ahogy a szívem lassan rápihen a talajra, felveszi a föld ritmusát. csak könnyen lenn tudok maradni, talán ezért is kerültem. nehogy túlságosan belesimuljak az aljába. könnyen elfelejtem odalenn, hogy van másfelé is. aztán eszembe jutott: mindig van fölfelé. mindenhonnan.

éveket töltöttem azzal, hogy nyissak. kifelé, felfelé... elengedés. beengedés. lélegzés a mellkasba, ami eddig pici volt és szomorú. most legyen tágas, tele fénnyel, tele térrel.

de lennie kell másik oldalnak is. egyensúly kell, különben kibillen az élet. és valamiért csak a sötét oldal szippant be, a világos sose... minden boldog pillanatért egy szikrányi fájdalom. valahogy így képzelem. és ezzel nincs is baj, hiszen az is elmúlik. meg ugye ez is. ami fontos, azt úgysem érintheti.

szóval a sok év nyitás után most keresem azt a másik irányt. a sokkal erősebb befelét, lefelét. mert megvan az a pont, ahol minden jó. a jó is, a rossz is. minden. ami kinyílt, már nyitva marad, vagy legalább is belépett rajta, akinek be kellett. most egy kicsit bezárok. és elkezdem ott, onnan csavargatni magam. alakítani a belső terem. hogy minden, ami bekerült, megtalálhassa a maga helyét.