néha egyetlen gondolaton múlik. vagy egy érintésen, egy légzésen.

szerintem jó, ha van, aki segít. aki melletted áll. megért.
aki bíztat, segít elengedni, segít megerősödni.
aki nem megmondja, hanem megmutatja. kipróbálja neked.
aki tudja: miért, honnan, hová.
aki olyannak lát, amilyen vagy, és olyannak is, amilyen lehetsz és lenni szeretnél.

időt adunk a testnek, hogy utólérje a gondolatunk. a gondolatunk arról, hol kellene tartanunk.

időt adunk a légzésünknek, hogy lelassulhasson. lelassulhasson annyira, hogy minden sejtünk kilégzésről kilégzésre pihenhessen a pózba.

időt adunk a tudatunknak, hogy elengedje az elvárásokat. az elvárásokat, hogy hol kellene tartanunk, mit kellene gondolnunk, mit kellene éreznünk.

van, hogy a végtelenbe vágyom. feküdni a parton, hallgatni, ahogy zúg a tenger. és nézni a végtelent. ahol az ég összeér a vízzel.
olyankor pontosan olyan aprócska porszemnek érzem magam, mint a homok, ami a talpamra tapad. egy apró porszem, aki végtelen sebességgel utazik át a semmin.

máskor a másik végtelenbe vágyom. abba, ami bennem van. ugyanolyan semmi, amin nap nap után utazom át, végtelen sebességgel.
olyankor gyakorlom, átlélegzem a semmit, önmagam keresem. majd ugyanúgy lefekszem, part helyett a matracomon. hallgatom, ahogy a háttérben zúgnak a gondolatok, értelmetlen hullámzássá csendesülve.

belefeszülni. hétköznapokba. gondolatokba. tervekbe, vágyakba. illúziókba. abba, ami már elmúlt. ami még meg sem történt. abba, aki már nem vagy. aki még nem vagy. aki lenni akarsz. aki lehetnél.

eltelnek pillanatok, percek, napok úgy, hogy nem nevetsz. nem lazulnak el az izmok, nem simulnak ki a gondolatok, nem oldódnak fel az érzések.

pedig a nevetés mindenre jó...

beborít a szürke ég. a sötétségbe boruló délutánok. a hó, a jég. a pamut számtalan rétege. szürke jégen fázó gondolatokkal tipegsz át a szürke hétköznapokon.

megfagy minden. merev lesz a test, a gondolat.

de a lélegzet nem. úgyhogy lélegezz.
lélegezd át magad a szürkeségen. a rengeteg rétegen: a számtalan pamuton, a jeges testen, a merev elmén, a megfagyott gondolatokon.

kizárni a világot. minden fényt, minden hangot. elfelejteni a hétköznapi létezést, elfelejteni a gondolatokat.

összegubózódni, egyetlen aprócska, kicsavart gömbbé. hagyni, hogy a kicsavart testben kisimulhasson a tudat. és engedni, hogy elcsendesedjen, hogy elhallgasson a folyamatos áradata az érzéseknek, a gondolatoknak.

benne lenni, legbelül, magunkban. ott mélyen, ahol már nincs más. csak mi vagyunk. meg a légzésünk, ha nem felejtünk el levegőt venni...

pötyögsz. szötyizel. lájkolgatsz. posztolsz. csetelgetsz...

közben meg ott a kérdés. egy megfoghatatlan. motoszkál hátul, a szemgolyód mögötti térben. vagy a mellkasodban. néha meg zsibbasztja az ujjaid begyét.

idegesít. csöndesen tolja hátulról az agyad. pofátlanul belelóbálja a lábát a nagy feketeségbe. a tudattalanba. és kacag. te meg csak ülsz, és nem érted. azt hiszed, valami baj van veled. hogy beteg vagy. a kérdés meg csak csendben ül, a szemed mögötti üregben. és várja, hogy elárasszon.

te meg görcsösen szerkesztgeted az életed. képek, amiken az vagy, akinek látszani akarsz. posztok, amik olyannak mutatnak, amilyennek látszani szeretnél. ismerősök, akiktől úgy érzed majd, nem vagy egyedül. hogy nem vagy magányos, hogy nem vagy kívülálló. tettek, amiket azért teszel, hogy megoszthasd. érzések, amiket azért játszol meg, hogy megmutathasd.

megvágod az életed, ráteszel egy szűrőt, és mutogatod. hátha egyszer tényleg az leszel.

és közben magányos vagy. és egyedül. az a rohadék meg nyom, onnan hátulról, a szemed mögül.

aztán eljön egy pont. ahonnan nincs tovább. amikor nincs az a cucc, ami el tudná fedni. se vágás, se szűrők, se barátok, se alkohol vagy drogok vagy smink vagy üveg nutella vagy bármi...

és akkor engedsz. engeded a kérdésnek, hogy rákússzon a szemhéjadra belülről, a szemed mögül. és akkor meglátod. behunyt szemmel látod, hogy minden csak illúzió.

félsz. hogy mi lesz, ha kinyitod a szemed. ha nem vágsz a képen. ha nem teszel szűrőt a gondolatokra. vagy az érzésekre. ha egyszer úgy nézel magadra, hogy azt látod majd. aki vagy.

de talán elég bátor vagy. vagy elég kimerült.

és elkezded keresni a választ. arra a megfoghatatlanra.

hogy ki vagyok én. meg hogy minek vagyok én. meg hogy én...

ha elkezded, nincs visszaút. kinyitod a szemed, és a kérdés nem illan el a szemhéjaddal együtt. erősebb lesz. egyre fényesebben világít majd minden, ami nem illik oda. ami mű. ami hazugság, kamu, illúzió...

és akkor a megszerkesztett magányosság valódivá válik. tényleg egyedül maradsz. mert az a sok mű viszont mind elillan. szalad majd gyorsan, messze tőled. taszít el, mert te igazi kezdesz lenni. és az veszélyes.

és akkor borzasztó lesz. egy kicsit.

mert meg kell tisztulnod. látni, amit levágtál. levágni, ami nem kell. látni úgy, ahogy van. elengedni azt, ami kamu.

de utána kezdhetsz mindent. az elejétől. csak mostmár nem kell majd a tömeg, a neon meg az érintőképernyő.

akkor már szívdobogás kell. belégzés. üvöltés. érintés. sírás. nevetés. elveszni, szaladni, ölelni, félni, remegni. szeretni. akkor már élni akarsz. és élni fogsz. és látni. szabadon.

én speciel szeretem, ha valami nem megy.

mert az egy irány. hogy errefele lehet fejlődni. hogy van tovább.

hogy nem állok, hogy mozgásban vagyok. változásban vagyok.

furcsa lehet azoknak, akiknek nincs ilyen. akiknek minden megy. nekik nem tudom elképzelni, mit ad a gyakorlás. valahogy mindig azt gondoltam, az a valódi érték, amiért az ember szenved. talán mert így nőttem fel. szerintem ha valamiért nem kell megküzdeni, annak sosem lesz igazán értéke. mindenki, akit ismerek és akit sokra tartok, megjárt már pár poklot, hogy az legyen, aki.

a jóga is szenvedéssel jár. sokszor. de csak annyival, amennyi szükségszerű, és amennyit perverz módon még élvezni is lehet. talán ezért ilyen addiktív. mint egy drog.

de nem kell tudni minden ászanát. gyakorolni kell, az ászanák meg jönnek majd, mint valami mellékhatás.

senki sem lesz boldogabb attól, ha egyszer csak valami menni kezd neki. egy pillanatnyi kielégülést ad majd. de csak egy pillanatnyit. mert képbe lép az ego, és azonnal még többet/jobbat/szebbet akar majd.

pedig felesleges. mert egyszer mind eltűnik. ahogy változik, ahogy öregszik, ahogy erősödik vagy gyengül a test. nem szabad ragaszkodni hozzájuk.

mint ahogy a gyakorláshoz sem. mint ahogy semmihez sem.

a jóga kapcsolat. önmagaddal. a belső tereddel. meg a külső tereddel.

minden nap ráállsz a matracra. szembenézel önmagaddal. megnézed, ki vagy ma. megnézed azt is, merre tovább. ez a gyakorlás. térből és időből kiszakadt kis létezés, ahol (meg)láthatod önmagad. a mostban.

hogy eközben milyen mély az upavistád, semmit nem számít.

szóval ha nem megy valami, én speciel örülök. mert az tükör. tér a kísérletezésre. lehetőség, hogy más szemmel nézzem a dolgokat. hogy meglássam, amit eddig nem vettem észre. hogy az legyek, aki lenni szeretnék. aki lehetnék. nekem ez a gyakorlás...

ez a szabadság.

szenvedés van.

minden nap meghalsz kicsit. tudattalanul fekszel, és várod, hogy tested fáradtságát utólérje a reggel.

más napokon jobban meghalsz. vagy csak többször. mert feltörik egy érzés, egy emlék, egy gondolat, egy vágy… majd meghal, vagy épp te ölöd meg.

egyes napokon meg teljesen meghalsz. megszűnik a világod, összedől, nem létezik többé. te pedig kezdhetsz mindent elölről.

rádöbbensz, valójában minden döntésed kishalál. mert mindig lehetne más. amíg nem döntesz, addig minden végtelenség, minden lehetőség.

de a döntés, az felelősség. úgyhogy biztosra mész, kicsiket lépsz. vagy olyan irányba mész, amerre az eszed visz. vagy szimplán nem döntesz, csak állsz.

félsz, hogy mi lesz, ha… ha sosem leszel boldog.

elkezded keresni. és talán meg is találod. talán nem… talán megtalálod, de már fel sem ismered, nem látod meg. vagy csak elveszíted, mert rémisztő, hogy megvan, és eltolod magadtól. könnyebb volt, amíg nem voltál az, amíg lehetett szenvedni. azt már megszoktad.

és remélhetőleg történik valami. semmi különös. épp csak annyi, hogy kinyisd a szemed. és elkezdj látni.

és most még inkább keresel. sokkal tudatosabban, és sokkal görcsösebben… hogy majd most nem rontod el, nem veszíted el. most nem szúrod el.

de még mindig ott a ragaszkodás. ott a szamszára…

minden megtörténik újra, elölről. minden megy a kitaposott úton, körbe és körbe.

vagy talán nem, talán kiléptél a körből, és a nirvána felé haladsz.

csak nem veszed észre, az is csak egy újabb kör. egy újabb ösvény, egy újabb út, amit kitaposhatsz.

mert a világ egység.

tökéles egysége szamszárának és nirvánának. belégzésnek és kilégzésnek. befogadásnak és elengedésnek. lehetőségnek és döntésnek. mindennek és semminek.

és szenvedés van.

de boldogság is.

tőled függ, melyiket látod meg. de…

a szenvedés ragaszkodás. ami táplálja az ént. ami feltölt, ami eltölt, ami eltelít, ami itt tart. de a boldogság is az. ugyanolyan ragaszkodás…

nem az az életed célja, hogy ne szenvedj többé. és nem is az, hogy boldog légy…

hanem hogy megtanulj szeretni. megtanuld szeretni. mind a kettőt, a teljes egységet. mert a szeretet az egyetlen, ami minden felett áll. ami feletted áll. ami nem te vagy. ami belőled árad… ha épp tudod, hogy nyílj meg. ha tudod, hogyan nyisd ki a szíved, a szemed… a lelked. ha tudod, hogyan járj a szív útján.

nincs ebben semmi giccs. a szeretetben nincs semmi romantikus.

szeretni minden kiszakadó mellkast, minden meghasadt szívet, minden égő sebet. szeretni minden nevetést, minden lángoló szerelmet, minden örömet. temetés közben mosolyogni. nevetés közben sírni. szakítani szerelmesen. elengedni, akit a szívedbe zártál. vagy épp befogadni…

szeretni. nehéz. de ez az egyetlen, ami nem ragaszkodás. ami nem köt meg. ami nem láncol le. mert az igaziigazi szeretet szabadság.

és mindenki erre vágyik igazából.

szabadságra.

ülj le. hunyd be a szemed. zárd ki a világot, engedd el a benned kavargó dolgokat. és figyeld a légzésed.

belégzés… a minden. a lehetőség, a létezés, a kezdet. a befogadás.

kilégzés… a semmi. a döntés, az elmúlás, a vég. az elengedés.

nem ez a megvilágosodás.

ez csak az egység.

a megvilágosodás, ha már egyikhez sem ragaszkodsz…