nehéz dolog kikapcsolni. egész nap menetelsz, csinálod a dolgod, néha zombi üzemmódban, máskor meg csak úgy. azért, mert kell. nem mindig van mögötte tudatosság. sokszor a cél egyszerűen a túlélés. csak legyen vége ennek a pár óranak, napnak, hétnek, hónapnak, évnek… aztán felocsúdsz, és eltelt a fél élet, de te nem éltél egy percet se.

persze nem mindig, nem mindenkinek ennyire durva. ezzel tisztában vagyok. ez most csak a nagyátlag.

szóval nyomod a hétköznapokat, és vágysz. folyamatosan. nem feltétlenül jobbra, csak legalább valami másra. és elkezdesz keresni. jobb esetben. és nem, most nem lesz fehér nyúl… most csak te vagy. meg a döntéseid.

szóval elindulsz, és keresel egy olyan utat, amiben több a szpirit, mint a zombi létben. keresel egy utat, ahol megtalálhatod önmagad, hovatovább akár újra képes leszel érezni dolgokat, értékelni apróságokat, netalán még szeretni is…

szóval ott állsz. a hosszú utad egyik legnagyobb kereszteződésénél. és nem, most nem lesz semmilyen kapszula. most ismét csak te vagy, és a döntéseid. szerencsére nálunk újra lehet kezdeni a pályát, ha valamiért kimaxoltad volna az egyiket anélkül, hogy megtörténne a katarzis. vagyis bármikor szabadon elkezdhetsz járni egy másik úton, elkezdhetsz gyakorolni egy másik módszert, ha az előző valamiért nem adná.

szóval tegyük fel, az első lépés az általad választott úton a jóga. mert az mostanában amúgy is olyan menő. meg mert lehet legitim céllal cicanadrágban szaladgálni miatta az utcán. meg amúgy is jót tesz, azt mondják. de miért a jóga? nyilván nem csak ezek vonzanak. hanem érzed, hogy van benne valami más, valami plusz, valami extra. ott van benne a szpirit. és ha szerencsés vagy, olyan tanítónál kötsz ki, akin keresztül ez a szpirit megnyilvánul.

és akkor elkezded. és persze először fáj, meg nem megy, meg idegesítő, hogy nekik igen. neked nem. de kitartó vagy, és végig küzdöd az első órád. és teljes elégedettséggel fekszel le relaxálni. ami persze most még csak kétféleképpen végződhet: teljes befeszüléssel és cikázó gondolatokkal, vagy teljes bealvással és idegrángásos horkolással.

de ez mind nem számít. mert kitartó vagy. és jársz, és jösz és nyomod. és a világ szépen lassan elkezd új értelmet nyerni. megváltozik a tested, a tudatod, a hozzáállásod. alázatot tanulsz, elengedést tanulsz. megerősödsz, megnyílsz.

és akkor egyre több, egyre nagyobb tudásra kezdesz vágyni. mennél tovább, mennél feljebb.

és ekkor képbe lép a meditáció.

csak senki nem szól, hogy kimaradt egy lépés…

ha bármennyire is követjük a tradíciót - persze ez függ attól is, melyik tradícióról beszélünk -, akkor a következő lépés nem a meditáció. épp csak relaxálni ha megtanultál. és talán már nem alszol el, talán már végig megmarad a fókusz, talán megtörténik a teljes ellazulás, az elengedés.

de ez még misem a meditációhoz képest.

a következő lépés a pránájáma, vagy ha a buddhista vonalat vesszük, a légzésfigyelés. (a kettő nem ugyanaz, mivel előbbi irányítás, utóbbi beavatkozás nélküli szemlélődés.)

és csak ha ez megvan, kellene tovább lépni, a koncentráció fejlesztésével, a meditáció felé.

a koncentráció talán még nehezebb is, mint a meditáció.

mert tegyük fel, a meditáció egy ajtó… akkor a koncentráció a kulcs. és a kulcsot tökéletesre faragni melósabb, mint betenni a zárba és elfordítani.

tehát először elkezded magad tréningezni, hogy majd már a többi szinte magától menjen.

sokszor mondtam már, én sosem voltam az azüljünkésnegondoljunksemmire típus. az én agyam ennél kissé bonyolultabb. de hihetetlen tisztelem azt az utat. és ha kicsit is van rálátásom, akkor nem nagy hazugság azt mondani, ahhoz az úthoz is elhagyhatatlan lépés az elmetréning. de az én utamhoz sem szabad kihagyni. ott egyszerűen csak más a metódus.

szóval relaxálni jó dolog, kell és fontos. az segít kikapcsolni benned a világot, a zajt, a zizegést. ellazít testben, és jobb esetben elmében is. de még messze nem meditáció… meditálni is jó dolog, talán az egyetlen igazán értelmes dolog, amit magadért tehetsz. de ha rám hallgatsz, nem kell semmit elsietni. nem kell egyből belevetni magad a közepébe.

itt van rá az élet. ha már most minden ászana menne, ha mindent tudnék, mi a szöszt kezdenék magammal a következő hatvan évemben? hova lenne tovább, merre lehetne fejlődni?

valahogy így vagyok én a meditációval is… inkább kezdem az elejétől, aprócska lépésekben. és inkább teszek minden nap egy kicsit, mint hogy feszengésből vagy frusztrációból semennyit. aztán csak eljutok a végére…

és nem akarok mindent most és azonnal. és nem akarom egyből megérteni. idővel úgyis mindig minden a helyére kerül. mert minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell. befolyásod csak magadra van igazán. a többi illúzió és ideiglenes.

és talán ezért is olyan fontos először megtanulni figyelni a légzésed. mert az egyetlen állandó dolog ebben a létedben, amíg létezel, az a légzésed. talán ha azt figyeled, többet megtudsz magadról, mint hinnéd…

a hinduk úgy tartják, a lélek ragaszkodása hatalmas. ha a lélek megragad az anyag szintjén, ragaszkodni fog a földi léthez: a síráshoz és nevetéshez, a szenvedéshez és az élvezetekhez… sőt, a testhez.

ha egy lélek eléri a megvilágosodás szintjét, mikor elhagyja testét, azt végleg teszi. és nem lép többé a hatások és visszahatások örök forgatagába, elég a karmája és visszatérhet oda, ahol igazán otthon van.

ezért csak a legnagyobb szentek, a tiszta tudatú, megvilágosodottak testét temették el. hiszen ők elhagyták azt, nem volt ott a ragaszkodás.

mindenki másra a tűz vár: a legelemibb megtisztulás. minden test elég, elhamvad a lángok között. hogy a lélek mindig csak tovább, csak feljebb léphessen. sosem vissza, a ragaszkodásához, a régihez.

amikor ma végig sétáltunk a múmiák között a kiállításon, egészen rosszul lettem. és nem a múmiáktól, nem mert ‘undi’… gyerekkoromban sebészeti műtétekről néztem dokumentumfilmeket, és a rajziskolában hónapokon át csontvázakat és koponyákat rajzoltam. bírja a gyomrom az ilyesmit…

megdöbbentő módon az elengedés hiánya, a ragaszkodás a testhez volt az, ami miatt fordult kettőt bennem minden.

hatalmas meditációnak tartom, mint ahogyan a buddhista hagyomány is, hogy az ember bámuljon hullákat különféle fázisokban. ne azért, hogy elvetemült bolond legyen mindenki, hanem hogy megértse, ez a test nem ő. ez csak egy test. egy ideiglenes tartóedénye a léleknek. persze jól kell bánni vele, hogy ebben az életben sose hátráltasson, sose legyen útba. legyen mindig ép és egészséges, jó formában, hogy ne csak egy edény legyen igazából, hanem valóban templom, mint ahogy a másik mondás tartja.

de hullákat nézni igenis meditáció. hogy rádöbbenjen az ego, kisbarátom, te ugyanígy fogsz kinézni. egyszer az életben mindenki többször fog lefeküdni, mint ahányszor felkel…

és ha ezt megérted, a tudat egészen más szintre emelkedik.

de amikor a lélek úgy hagyja el a testet, hogy a tudat még a ragaszkodásban van, egészen nyomasztó lesz a végeredmény: mert a múmiák között sétálva pontosan lehetett érezni, melyik az, amelyik kapcsolatban állt a szpirittel, és melyik nem.

sosem hittem volna, hogy fogok érezni különbséget két összeaszott test között. de van… ahogy az egyiptomiak valahogy tiszták voltak, úgy lehetett látni olyat is, mint ami bármikor felpattan és követeli valamelyik szerved. amolyan lélekjárta módon. mire körbementünk, ténylegesen rosszul lettem. érdekes ide-vagy oda. van valami, ami nagyon nem tiszta ebben, ha nincsen megfelelően csinálva.

de elérkezett a tárlat vége, és egyben egy megdöbbentő tapasztalás is: eljutottunk a mostanra már híressé vált meditáló szerzeteshez. és ott valahogy elmúlt a viszolygás. mert az valóban áldott volt, vagy emelkedett. nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó. teljesen más volt a tudatállapot. ha lehet ilyet mondani, akkor a szerzetes múmiáját a jóság vette körbe. és egyszerűen csak szép volt. szép és nyugodt.

mennyit számít, hogy az ember hogyan megy el. hogyan hagyja el ezt az anyagi világot… és hogy mennyire feleslegessé és nevetségessé válnak most fontosnak tűnő dolgok, amikor az ego, a tudat megérti, hogy nem. ez sem örök. ez is elmúlik. ez is eltűnik. ez is elrohad. ez a dolga. ez a rendje. a legjobb, amit tehetsz, ha egyszerűen elengeded.

egy barlangban ülsz. leláncolva, leszíjazott fejjel, mozdulatlanul. évtizedekig nézed, ahogy mások árnyakat táncoltatnak a falon. végül is leköt. aztán egyszer csak eloldoznak. elfordítod a fejed. meglátod a többieket. mind ott ülnek, leláncolva, leszíjazva. nézik az árnyakat, ahogy a falon táncolnak. elindulsz. meglátod a fényt a barlang kapujában. vakít. nem érted, de vonz. kisétálsz. behunyod a szemed, a fény szúrja. de lassan megszokod, hajt a tudni vágyás. és kinyitod. lepillantasz a földre. ott egy pocsolya, benne a nap tükröződése. csodálatos. de érzed, ez még nem az. így felpillantasz, keresed a tükör másik oldalát. és akkor meglátod: ott van maga a nap. ez az igazság: onnan jön a fény. gyönyörű, hihetetlen. visszaszaladsz, elmeséled a többieknek. kiabálsz, ordítasz, elmondod csendesen, lelkesen. mindenhogy… de ők csak bolondnak néznek.

így írta le platón a megvilágosodást. soksok évvel ezelőtt. és a dolog azóta mit sem változott.

most is eljön az a pillanat, amikor tudod, már soha többé nem tudsz ugyanúgy tekinteni a világra. mert már látod a valóságot. és hiába csukod be a szemed. mert ha becsukod, attól még nem tűnik el. ha újra kinyitod, nem lesz megint a régi. az már sosem lesz ugyanaz. elillant a fátyol. nincs több illúzió. de akkor most mi legyen? nem tudod, mi az, ami van. csak azt tudod, mi nincs. és akkor elkezdesz keresni…

amikor először meglátod az igazságot, magához húz. olyan mély erővel, mint még semmi más. mert csak annak van értelme. minden más értelmetlen. felesleges. de attól, hogy egyszer megláttad, még nem látod mindig. ezért keresel. keresed a módot, ahogy folyamatosan látni tudod. amikor bármerre nézel, csak azt látod.

ilyenkor vagy a legtörékenyebb. ilyenkor a legkönnyebb abba a hibába esni, hogy mégis csak újra bezárd a szemed. pontosabban tágra zárt szemmel nézd az igazságot. mert becsukva már sosem lesz. de egy másik fátylat rátehetnek. mert ők már tudják, és elmesélik neked. hogy hogyan működik.

de te tudod?

neked kell tudnod, neked kell látnod. nem egy másik árnyjáték kell. vagy egy napszemüveg. tiszta szemmel kell látnod. és az csak úgy fog menni, ha keresel. addig keresel, míg meg nem találod azt, ami először húzott magához. ugyanazt az elemi erőt. ugyanazt a vonzást. nincsenek szabályok. nincsenek kitaposott utak. nincs kell. keresés van. akkor is, ha közben mind bolondnak tart. ha kiutál, elüldöz vagy megkövez. haladnod kell, amíg meg nem látod újra. meg újra. és újra. míg nem egyszer örökre az válik a valóságoddá. mert mindig is az volt. csak mostmár te is tudod…

“…mind
a jót várjuk, de nem lesz meg,
belénk verték a félelmet,
értetlenek, érthetetlenek,
érinthetetlenek lettünk mind.”

…burucs szabolcs

y generáció. az vagyunk mi…

mind ugyanarra haladunk, csak épp más-más úton jutunk el odáig. egyek vagyunk, miközben mások.

amikor mesélni kezdek a múltamról, az életemről, az életfilozófiámról, mindig rádöbbenek, mennyi olyan ember van, mint én. mennyire olyan vagyok, mint mások. mennyire nem vagyunk egyedül. mennyire egy generáció vagyunk. miközben másfelől jöttünk, másféle sziklákat cipelünk a vállunkon.

két szóban meg tudom fogalmazni, mi az életfilozófiám: őszinteség és tisztaság.

kegyetlenül őszinte vagyok. másokkal és magammal. akkor is, ha fáj. akkor is, ha nem. túl sok hazugságot láttam, sosem értettem, mi értelmük. nem éri meg. hogy jól áll-e a szuperszűk farmer? most divat, attól még úgy nézel ki benne, mint egy elkeseredett szaloncukor. hogy szeretlek-e? akkor mondom, ha úgy érzem. amikor úgy érzem. nincs ott minden mondatom végén: hogy oké, figyelj, akkor veszek tejet, meg leviszem a szemetet, szeretlek, szia…

ha kérdezel, válaszolok. akkor is, ha nem tudom a választ. ha nem tudom? megmondom, hogy nem tudom. aztán átgondolom, utána nézek. ha megkérded, milyen vagyok, nem zárkózom be. ha valamit tudni szeretnél, kérdezz, elmesélem. nem véletlenül kérdezed, én pedig egyetlen percét sem bánom vagy szégyenlem. ha én tanultam belőle, talán neked is segíthet.

és tiszta vagyok. törekszem legalább is a tisztaságra. soha nem ittam egy korty alkoholt sem, nem szívtam el egy szál cigarettát sem, nem drogoztam. naponta kétszer lezuhanyzom, hetente egyszer kitakarítok, rendet minden nap teszek. a zebrán csak a fehér csíkokra lépek… nem azért, mert fanatikus őrült lennék. hanem mert a tiszta élet segít az elmém is tisztán tartani. ha a fejemben ott a káosz, körülöttem legyen legalább rend.

a tisztaság amúgy nem ez. vagy nem csak ez… az igazi tisztaság akkor is átsugárzik a bőrödön, amikor a mocskos életben alámerülve azt sem tudod, ki vagy épp.

tegnap tanultam a kifejezést: el camino rojo del corazón. a szív vörös útja. ez az én hitem, az én filozófiám. és ha nem tévedek nagyot, ezzel nem vagyok egyedül. mi mind a szívünkre hallgatunk. a szívünk útján járunk. akkor is, ha néha nehezebb. ha a szüleink, a társadalom, a világ nem érti meg. mert más útnak nincs értelme. nem lépünk a mókuskerékbe. mert látjuk, milyen az, amikor huszonév után kiköp, és az ember egy helyben fut tovább… inkább keresünk keveset, alszunk az út szélén egy szál hátizsákkal a világkörüli úton, hagyjuk ott az egyetemet, vagy szakítunk azzal, aki egzisztenciálisan megfelelő társ lehetne. mert ha nem vagyunk boldogok, igazából boldogok, inkább nem is élünk. mert az nem élet.

ez nem hedonizmus. nem is nemtörődömség. nem vagyunk hálátlanok. egyszerűen csak nem térünk le az útról. nem engedünk. és ha ettől értetlenek, érthetetlenek, érinthetetlenek lettünk… na ez az y generáció szerintem: y, mint yoga; jóga, mint összekapcsolódás: valódi összekapcsolódás magunkkal, a szívünkkel, egymással.