a hinduk úgy tartják, a lélek ragaszkodása hatalmas. ha a lélek megragad az anyag szintjén, ragaszkodni fog a földi léthez: a síráshoz és nevetéshez, a szenvedéshez és az élvezetekhez… sőt, a testhez.

ha egy lélek eléri a megvilágosodás szintjét, mikor elhagyja testét, azt végleg teszi. és nem lép többé a hatások és visszahatások örök forgatagába, elég a karmája és visszatérhet oda, ahol igazán otthon van.

ezért csak a legnagyobb szentek, a tiszta tudatú, megvilágosodottak testét temették el. hiszen ők elhagyták azt, nem volt ott a ragaszkodás.

mindenki másra a tűz vár: a legelemibb megtisztulás. minden test elég, elhamvad a lángok között. hogy a lélek mindig csak tovább, csak feljebb léphessen. sosem vissza, a ragaszkodásához, a régihez.

amikor ma végig sétáltunk a múmiák között a kiállításon, egészen rosszul lettem. és nem a múmiáktól, nem mert ‘undi’… gyerekkoromban sebészeti műtétekről néztem dokumentumfilmeket, és a rajziskolában hónapokon át csontvázakat és koponyákat rajzoltam. bírja a gyomrom az ilyesmit…

megdöbbentő módon az elengedés hiánya, a ragaszkodás a testhez volt az, ami miatt fordult kettőt bennem minden.

hatalmas meditációnak tartom, mint ahogyan a buddhista hagyomány is, hogy az ember bámuljon hullákat különféle fázisokban. ne azért, hogy elvetemült bolond legyen mindenki, hanem hogy megértse, ez a test nem ő. ez csak egy test. egy ideiglenes tartóedénye a léleknek. persze jól kell bánni vele, hogy ebben az életben sose hátráltasson, sose legyen útba. legyen mindig ép és egészséges, jó formában, hogy ne csak egy edény legyen igazából, hanem valóban templom, mint ahogy a másik mondás tartja.

de hullákat nézni igenis meditáció. hogy rádöbbenjen az ego, kisbarátom, te ugyanígy fogsz kinézni. egyszer az életben mindenki többször fog lefeküdni, mint ahányszor felkel…

és ha ezt megérted, a tudat egészen más szintre emelkedik.

de amikor a lélek úgy hagyja el a testet, hogy a tudat még a ragaszkodásban van, egészen nyomasztó lesz a végeredmény: mert a múmiák között sétálva pontosan lehetett érezni, melyik az, amelyik kapcsolatban állt a szpirittel, és melyik nem.

sosem hittem volna, hogy fogok érezni különbséget két összeaszott test között. de van… ahogy az egyiptomiak valahogy tiszták voltak, úgy lehetett látni olyat is, mint ami bármikor felpattan és követeli valamelyik szerved. amolyan lélekjárta módon. mire körbementünk, ténylegesen rosszul lettem. érdekes ide-vagy oda. van valami, ami nagyon nem tiszta ebben, ha nincsen megfelelően csinálva.

de elérkezett a tárlat vége, és egyben egy megdöbbentő tapasztalás is: eljutottunk a mostanra már híressé vált meditáló szerzeteshez. és ott valahogy elmúlt a viszolygás. mert az valóban áldott volt, vagy emelkedett. nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó. teljesen más volt a tudatállapot. ha lehet ilyet mondani, akkor a szerzetes múmiáját a jóság vette körbe. és egyszerűen csak szép volt. szép és nyugodt.

mennyit számít, hogy az ember hogyan megy el. hogyan hagyja el ezt az anyagi világot… és hogy mennyire feleslegessé és nevetségessé válnak most fontosnak tűnő dolgok, amikor az ego, a tudat megérti, hogy nem. ez sem örök. ez is elmúlik. ez is eltűnik. ez is elrohad. ez a dolga. ez a rendje. a legjobb, amit tehetsz, ha egyszerűen elengeded.