van, hogy a végtelenbe vágyom. feküdni a parton, hallgatni, ahogy zúg a tenger. és nézni a végtelent. ahol az ég összeér a vízzel.
olyankor pontosan olyan aprócska porszemnek érzem magam, mint a homok, ami a talpamra tapad. egy apró porszem, aki végtelen sebességgel utazik át a semmin.

máskor a másik végtelenbe vágyom. abba, ami bennem van. ugyanolyan semmi, amin nap nap után utazom át, végtelen sebességgel.
olyankor gyakorlom, átlélegzem a semmit, önmagam keresem. majd ugyanúgy lefekszem, part helyett a matracomon. hallgatom, ahogy a háttérben zúgnak a gondolatok, értelmetlen hullámzássá csendesülve.