van egy történet egy szerzetesről, aki nagy lemondásban élt. étlen-szomjan meditált, éjt nappallá téve.

lemondásának eredményeképp a falu melletti hegy fölött felgyúlt egy csillag. szebb és ragyogóbb, mint bármelyik, fénye nappal sem hagyott alább.
mindenki csodájára járt, és ő is fejébe vette: elzarándokol a hegy tetejére, hogy minél közelebbről láthassa lemondásának eredményét.

mikor elindult, odaszaladt hozzá egy kislány, és közölte: bizony ő vele tart. mikor a hegy felénél jártak, már tűzött a nap.
a szeretes nem evett, nem ivott, de kérte a kislányt, igyon a patakból, nehogy rosszul legyen.
de a kislány mondta, ő bizony nem eszik, nem iszik, csak akkor, ha a szerzetes is. ő vele tart, úgy tesz, mint ő.

a szerzetes kétségbe esett, hisz ha a kislány nem iszik, rosszul lesz, ha viszont ő iszik, megtöri sokéves böjtjét.
végül odament a patakhoz és inni kezdett. behunyta szemét bánatában, hogy minden igyekezete oda. mikor is a kislány szólt, hogy nézze...
és mikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy mostmár két csillag ragyogott a hegy felett.

jó, ha van vágyad, amit követsz. ha van utad, amin jársz. ha van célod, ami felé tartasz.
de még jobb, ha tudod, mikor kell mindezt elengedni. mikor kell letérni az útról, megszegni a szabályokat, átlépni a határokat.

mert van, hogy ha magad ellen lázadsz, ha változol, éppen attól gyullad fel benned a láng.