múlt szombaton nem éreztem magam teljesen egyben. de van ilyen nap… a mysore ennek ellenére meglepően egyben volt, legalábbis azt annak éreztem.

gyöngyvér persze megint szólt, hogy erős vagyok én, ugrájlak rendesen. nincs több puhánykodás… próbálkoztam, meg persze azóta is próbálkozom. csak hát nem az izmaimban van a gond, hanem a fejemben… de dolgozom rajta.

a nagy ahha most a drop back volt. nem ez volt az első, sokszor csináltam már, de most kissé másképp. a belégzéssél megnyújtod nagyon hosszúra a törzsed (a felfelé lélegzés egész elgondolkodtatott: miközben csináltam, átfutott az agyamon, hogy most pont olyan vagyok, mint egy lego, akinek leemelik a törzsét a lábairól… tanulság: drop back közben ne képzelődj és ne nevess, az nem segít), kilégzéssel erős a kar és hátra - no és akkor most életemben először úgy érkeztem le, hogy nem tartottak. (persze ott volt gyöngy, meg a csodakendője a derekamon, de nem tartott ellen, egyszer csak lehuppantam…) fel még nem tudok jönni. de majd csak meglesz az is…

utána már a levezető ászanáit vettük. és megtanultam, hogyan kéne fejen állnom. mert persze nem úgy állok, ahogy kéne, vagy mi… de ezentúl úgy fogok.

aztán elhangzott gergő hatalmas igazsága, miszerint: türelmesen várom, hogy a testem utól érje az elmebéli tudásomat. na ezzel nagyon együtt tudok érezni. de türelmes vagyok: van még vagy hatvan évem, hogy ez megtörténjen. hogy mindent megtanuljak. nem sietek sehová… csak szépen, kitartóan gyakorlok, a többi meg majd csak jön magától.