úgy másfél éve az öltözőben meséltem a lányoknak, hogy megyek jógázni az ádámhoz.

‘milyen ádámhoz?’
'talán diószegi… nem emlékszem pontosan.’
'diószegi??? ááá! ő a szerelmem…’
'miért? annyira jó?’
'nem, annyira gyönyörű.’

hát így indultam el az első órámra ádámhoz…

mai napig életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, de nem épp azért… régen voltam ennyire jó órán, ennyire jó oktatónál. ádám erre született, ő is szívből tanít. azt tanítja, amit maga is megél. ő is igazából jóga, már egészen kicsi korától kezdve. talán ezért is ennyire jó…

bpy: Mi az első emléked a jógáról?

DÁ: Ez attól függ, hogy a jógát hogyan értelmezzük. Ha úgy tekintjük, mint egy felismerések felé vezető utat, önmagam keresését, akkor öt éves korom óta jógázom. Az egész talán ott kezdődött, hogy nem tudom, pontosan mitől, de rájöttem arra, hogy van halál. Nem halt meg senki a családban, de volt egy élményem – valahogy tudtam, hogy van egy ilyen pont. De nem tudtam, hogy pontosan micsoda a halál, csak annyit, hogy nagyon rossz és egyfajta végtelen semminek képzeltem. Kisgyerekként anyukámat kérdeztem erről: mi az a halál.

Anyukám először a meseszerű megközelítéssel kezdte: van a Mennyország nevű jópofa dolog. Ez nem vált be nálam, mert nagyon hamar elkezdtem olvasni – Kisgyermek Enciklopédiát meg tudományos könyveket. Érdekelt, hogy hogyan működik a világ. Na és a Kisgyermek Enciklopédiás világképbe nem fért bele a Mennyország.

Utána jött azzal a történettel, hogy: az ember meghal, a teste bekerül a földbe, azt megeszik a kukacok, felszívja a fa, arról megeszik a madarak a gyümölcsöt, és így mindenben tovább élek. De én nem akartam kukac lenni. Úgy éreztem, hogy ha már eljutottam az emberi létig, akkor kukac nem akarok lenni. Szóval ez se vált be annyira.

Próbálkozott harmadszor egy tudományos megközelítéssel. Látta, hogy valószínűleg ez fog működni nálam. Azt mondta, hogy a tudomány meg fogja állítani a halált, és igazából nem kell ezzel foglalkoznom. Úgy éreztem, hogy jópofa dolog a tudomány, de hogy ezt nem állítjuk meg egy ideig, az tuti.

bpy: És akkor?

DÁ: Akkor nagyon depressziós lettem. Sokszor sírtam esténként, és nem tudtam aludni. Napközben jó volt: ott volt az óvoda, elterelte a figyelmem a többi gyerek, meg a gyermeki lét. De valahogy mindig, amikor lefeküdtem aludni, az analóg volt a halállal. Hiszen lefekszem este, és valami történni fog, el fogok tűnni. Lefekvés előtt mindig szörnyű volt. Sírtam, ki voltam akadva, napokig nem tudtam aludni. Elkezdtem keresni, hogy mi a halál. Könyvekben olvastam róla.

bpy: És megfejtetted?

DÁ: Amikor ezen filóztam egy vasárnapi ebédnél, pont húslevest ettem. Azt gyerekként már értettem, hogy vannak vegyületek meg molekulák. Ha ezt a húslevest megeszem, abból lesz egy fizikai test – különböző kémiai folyamatok hatására egy biológiai dolog alakul ki. De ez egyenletekkel leírható és megérthető, valahol csak egy „biológiai robotról” beszélünk.

Ahogy figyeltem magam, rájöttem arra: ez pusztán a fizikai testünk. De van valaki, aki ezt látja. Van egy én, aki ezt tapasztalja. Ezt valaki léleknek hívja – én akkor „vanságnak” neveztem gyerekként. Van ez a „vanság” bennem. De nem értettem, hogy van a húsleves, ami nem tudja magáról, hogy van. Megeszem, és abból lesz a test, de én meg tudom, hogy vagyok. Azt éreztem, hogy ez a „vanság” dolog nem a húslevesből lesz. Ezután egy nagyon egyszerű összefüggés alakult ki a fejemben: nem lehetek az, amit látok. Mert nem lehetek soha a tárgy. Nem lehetek az, amit látok, meg tudok tapasztalni. Mindig annak kell lennem, aki lát. Ezen az egyszerű összefüggésen haladtam: hogy amit meg tudok figyelni, az nem lehetek én.

Így kezdődött.

bpy: És megszűnt a félelem?

DÁ: A halálfélelem megszűnt. Már nem voltam biztos benne, hogy a halál velem történik. Azt elfogadtam, hogy a fizikai test egyszer meghal, de már nem voltam biztos benne, hogy ezzel azonos vagyok.

Innentől elkezdtem ezt figyelni, hogy a fizikai test nem lehetek, mert meg tudom figyelni. Meg tudom figyelni a gondolataimat, az érzéseimet, a személyiségemet is. Rájöttem, hogy mindez nem én vagyok. De nem tudtam, hogy akkor ki. Ez a „vanság” maradt kisgyerekként.

Így kezdtem el jógázni. Nekem ez a jóga,  hiszen pont az a lényeg talán, hogy a jógában nem kell semmit elhinni, mivel a tapasztalataidon keresztül vezet. Ez a fajta transzcendens minőség egész életemben megmaradt, azóta is ez van legelső helye, így mondhatjuk, hogy 5 éves korom óta jógázom.

bpy: És ha az ászanákat nézzük?

DÁ: Tizenhárom éves koromtól kezdve hat évig karatéztam. A karate edzések végén kezdtem el nyújtani ászanákkal. Azt éreztem, jól ki vannak találva, szuperül működtek. Így kezdtem el ászanákat gyakorolni. Aztán valahogy a karate megszűnt, amikor elmentem egyetemre, Miskolcra. Valahogy nem éreztem ezt már magaménak. A jógát meg egyre inkább.

bpy: Hogy keveredtél el az első órád?

DÁ: Miskolcra jártam egyetemre, informatikus voltam. Ez egy racionális döntés volt: gondoltam informatikával el lehet helyezkedni, meg amúgy is szerettem a számítógépes játékokat. Egy ideig csináltam, aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem én vagyok. De azért erőlködtem – ha már a férfiember elkezdte, akkor véghez viszi a dolgait. Aztán persze jöttek a pofonok sorba. De úgy voltam vele, ha törik, ha szakad, megcsinálom.

Hát tört és szakadt is: a karom. Volt egy nagyon súlyos kartörésem, lebénultam fél évre. Egy szkander alkalmával amúgy, nevetséges az egész. Csúsztam az összes vizsgámmal. Úgy éreztem, hogy tényleg ott kell hagynom. Tudtam, hogy Miskolc nem. De akkor mi legyen helyette? Az, hogy én meditálgatok otthon magamnak öt éves korom óta, ülök az ágyon –  ebből nem lehet megélni. Őszintén szólva ez engem nem nagyon érdekelt, inkább a szülői nyomás hatására kerestem valamilyen más, racionális utat.

Anyukámék jó fejek voltak, mindig azt mondták, hogy fiam, nem kell diplomásnak lenned, csináld azt, amit szeretsz. Pedig anyukám is tanár, és apukám is tanár volt, de ő már nem él.

Ahogy gondolkodtam, hogy mit csináljak az egyetem után elmentem egy látóhoz. Abszolút nem hiszek az ilyesmiben, de úgy voltam vele, hogy elmegyek, megnézem. Ha butaságokat beszél, legfeljebb nem hiszem el. Amikor elmentem hozzá, mondtam, hogy Miskolc felejtős, és nem tudom, mi legyen. Azt mondta, szó szerint: ő úgy lát engem, mint mozgáskultúrával foglalkozó sportoktatót. Én meg persze nem értettem, akkor még a jógaoktató eszembe se jutott. Azt mondta, neki ennyi információ jött le, ennyit kellett hallanom. Menjek haza, ez alapján meg fogom találni az utam. Na, mondom szép…

Elindultam hazafelé. Még kicsit járt rajta a fejem, de elengedtem út közben. Azt gondoltam, igazam volt, semmi értelmeset nem mondott. Otthon leültem a gép elé, hogy belépjek akkor még az iwiw-re, hátha valaki bejelölt ismerősnek. De elírtam, azt írtam be: iwi. Ami az International Wellness Institute-nak volt a honlapja, akivel a Mandala akkor csinálta együtt az oktatóképzését. Hatalmas betűkkel az oldal közepén kiírva: JÓGAOKTATÓ KÉPZÉS. Meg Németh Gergő feje egy fotón. Egyből „beflesheltem”, tudtam, hogy a látó erről beszélt. Ezt kell csinálni.

Forintra annyi pénzem volt a számlámon, amennyibe került. Befizettem. Aztán valahogy mindig volt pénzem feljárkálni Budapestre, minden megoldódott.

bpy: Kit tekintesz mesterednek?

DÁ: Egyrészt Németh Gergőt, egyértelműen. Az elején nagyon sokat segített spirituális szempontból, ami nekem a legfontosabb volt, meg minden más szempontból is. Általa ismerkedtem meg az advaita védánta filozófiával. Az advaita volt nekem az első olyan tanítás, meg talán korábban a zen buddhizmus, ami már nem arról szólt végre, hogy világképet kell építeni, elképzeléseket felhalmozni. Hanem arról, hogy befelé kell menni. Megnézni, mi az, ami tényleg evidens tudás önmagadról. Nekem ez nagyon nagy váltás volt akkor.

Aztán Miklós Ervin volt még nagy hatással rám. Gergő mesélt róla, mint az ő mestere. Nekem akkoriban ő félisteni minőségben tündökölt, fényglóriát láttam körülötte folyamatosan. El sem tudtam képzelni, milyen ember lehet akkor Miklós Ervin. Aztán egy képzésen velünk volt egy alkalommal. Alig vártam azt a hétvégét. Ültünk már egy ideje, fél órája ment a képzés, sehol senki. Egyszer csak az utcáról bejött egy szakadt, két méteres férfi: zsíros, csapzott hajjal; kinyúlt kötött pulcsi volt rajta a nyári melegben. Bejött a terembe, leült középre. Mindenkit végignézett, aztán kiment. Főzött magának egy teát. Bejött, elkezdett szürcsölgetni. Megint elment egy fél óra, csak nézett. Ez ki, mi? Mondták: ő a Miklós Ervin. Hát ez érdekes lesz… Ez addig tartott, amíg meg nem szólalt. Azt hiszem, az volt az első kérdése, ki miért van itt. Mindenki mondta, hogy szeretne jógaoktató lenni, anatómiai alapokat elsajátítani. Én meg mondtam, hogy meg akarok szabadulni – így kezdtem a dolgot. Mondott rá valamit, ami azonnal megakasztott persze. Olyan irányból mutatott rá valamire, amilyen irányból még soha nem néztem rá.

Gergő folyamatosan mellettem volt, segítette az utamat. Ervin meg két-három havonta megérkezett, és akkor adott egy taslit…

Az ő mesterük pedig Ganga, aki volt Magyarországon is. Ő lett az, akitől a legdurvábban „beflasheltem”… Nem tudok jobb szót találni rá igazából. Nincsen magyar szavam erre az élményre, Ganga mindig az angol „glimpse” szót használta. Akkor tényleg nagyon borultak bennem a korlátok. Amikor Ganga elment, három hónapig azt sem tudtam, mi van. Ültem egy padon órákig, nem érdekelt semmi. Csak azt láttam, hogy annyira tökéletes minden. Akkor eszembe se jutott önmagam. Három hónapig nem gondoltam önmagamra. Egy folyamatos egység élmény volt.

bpy: Milyen jógairányzatot követsz saját gyakorlásodkor?

DÁ: Gerincjógával és hathával kezdtem. Az astánga az, amit gyakorlok most. De inkább azt mondanám, hogy astángásan gyakorlok. Van egy nagy kedvencem, egy amerikai jógás: David Regelin. Ő rengeteg kéztámaszt használ, én is hasonlóan gyakorlok. Szeretem érezni, hogy mozogtam, hogy erősödtem, izmosodtam. Miért ne, ha ezzel egyszerre együtt működhet a többi is. Astángásan edzem, de sok kéztámasszal, kézenállásokkal, fekvőtámaszokkal, lassan leengedésekkel. Ilyen dolgokat csinálok.

Egyébként meg a gyakorlásomban (ahogy az életemben is) éppen a prekoncepciók, szabályok elengedésére koncentrálok. Abban hiszek, hogy az összes jógafajta a jógának csak egy vetülete, megközelítése, és egyik sem a valódi jóga. Szerintem a jóga legmagasabb szintje az intuíció, amihez kezdetben lehet, hogy kellenek a szabályok, de aztán már korlátokká válnak.

bpy: Minden nap gyakorolsz?

DÁ: Most már igen. Amikor az advaitás „flashben” voltam benne, nem gyakoroltam, mert nem érdekelt a gyakorlás. Utána kezdtem el, először nem annyira rendszeresen. Most már napi szinten gyakorlok. Általában reggel, amikor fölkelek. Ha tehetem, kimegyek a Margit-szigetre. Ászanákat hetente három-négyszer gyakorlok, azért nem mindig, mert a jóga valódi célja szempontjából egy idő után feleslegesek. Praktikus, hogy egészséges vagyok tőle, meg el is várható egy jógaoktatótól, hogy szépen ászanázzon. De ennyi, szerintem elcsúszás elveszni az ászanák sokszínűségében, amikor ez a jógának csak a harmadik lépcsője a nyolcból. A jógaoktatók többsége pedig ezt csinálja…

bpy: Meditálni szoktál?

DÁ: Hat éves korom óta. Nagyon egyszerűen csinálom. Leülök kényelmesen, van egy relaxációs rész: ellazítom a testem, a légzésem, az elmém. Figyelem a gondolatokat, és próbálok hátrébb lépni. Megfigyelem az egészet, ahogy spontán felmerülnek a dolgok. Aztán beáll az az állapot, hogy már csak látom Diószegi Ádámot, és egyfajta tanúvá válok. Ekkor elengedek minden erőfeszítést, és helyette inkább arra koncentrálok, hogy bármi felmerülhet. Nem foglalkozom semmivel, nem érdekel, hogy vannak-e gondolatok vagy nincsenek. Nem foglalkozom az elmével és Diószegi Ádámmal, nem figyelek tovább.

Nagyjából ennyi, nem bonyolítom túl a dolgot.

bpy: Mi az, amit a jóga megadott neked, és semmi mástól előtte nem kaptál meg?

DÁ: Spirituális szinten egy olyan tapasztalati utat adott, ahol nem kell misztifikálni a dolgokat. Általában az embernek van egy világképe, ami egy gondolathalmaz: ezeket gondolom a világról. Valójában nem ez a világ, nem ez a valóság. Ez az illető elképzelése a valóságról. Aztán elmegy egy mesterhez, elolvas egy könyvet, hall valamilyen tanítást. Akkor ezekből a gondolatokból, ötletekből kicserél dolgokat: ez mégsem így van, hanem úgy; ez meg lehet, hogy inkább így; ezt meg kitörlöm, teszek ide valami újat. De nem jut közelebb a valósághoz. Van egy szűrője, a szűrőjében cserélgeti a lencséket, de nem kerül közelebb a valósághoz. Azt érzem, minden spirituális iskola, magazin, könyv, mester, stb. nagyrészt ezt csinálja.

A jóga nem ilyen, mert nem kell elhinni semmit. Gyakorolsz, figyelsz, lélegzel, és egyértelmű a tapasztalat. Nekem ez a különleges a jógában, hogy tapasztalati úton vezet egy olyan dolgoban, ami túlmutat a tapasztalati világunkon.

A másik aspektusa az, hogy szinte nem voltam beteg, amióta jógázom. Nem vagyok feszült, jól alszom, jól táplálkozom. Rendbe rakott mindent.

bpy: Mit szeretsz a tanításban?

DÁ: Adni valamit az embereknek. Mindig olyat szerettem volna csinálni, amitől több lesz a világ. Azt érzem, hogy a jógaoktatás egy ilyen dolog, ami nagyon sok szinten ad valamit. Ezen kívül nagyon fontos volt az életemben a sport, az oktatás és a keleti kultúra. Én is szerettem volna oktatni valamit, csak nem úgy, mint a szüleim – apukám testnevelés tanár volt, anyukám magyar tanár most is. Mind a három dolgot megtaláltam a jógaoktatásban.

bpy: Van valami nagy távlati cél, ami felé folyamatosan törekszel?

DÁ: Nagy betűvel: SZABADSÁG. Ez leginkább spirituális szinten igaz, egy modern jógi életének ez az alapvető minősége, de ennek van egyfajta hatása az életemre is. Nagyon fontos, hogy a kell szó ne legyen jelen az életemben. Szeretek oktatni, de ne kelljen oktatni. Ez a szabadságvágy igaz spirituálisan, érzelmileg, anyagilag, minden szempontból. Én efelé törekszem minden cselekedetemmel. Ne kelljen semmit csinálnom, hanem szabad legyek. Igazából ez. Nem a munkával vagy a felelősséggel van bajom. Hanem azzal, ha valamit kell. Az ember nem azért van, hogy dolgokat kelljen csinálnia, nem rabszolgának született, hanem hogy éljen és szabad legyen.

bpy: Ahol most vagy, azzal elégedett vagy?

DÁ: Sok szempontból igen. De én máshogy működöm, mindig lehet tökéletesíteni a már amúgy is tökéleteset…

bpy: Egy mondatban meg tudnád fogalmazni, számodra mi a jóga?

DÁ: Az az eszköz, ami segít megélni azt a fajta transzcendens minőséget, ami szeretem, hogy az életem alapja.