úgy alakult, hogy astangázni kezdtem… végre.
már rég óta szerettem volna, de valamiért sose mentem el. nem éreztem magam késznek rá. ez lehet furcsán hangzik. (mint például az, hogy utálom, ha néznek, miközben jógázom… pedig tényleg.)
hogy érthetőbb legyek… lassacskán négy éve jógázom úgy igazán. ez nálam napi gyakorlást jelent. jó, jó… néhány nap azért kimaradt. de nem olyan sok. sokat fejlődtem, alakultam. fejlődöm és alakulok folyamatosan. már azért sokminden megy. mégsem éreztem, hogy ott tartanék…
tudom, hogy kezdők is mehetnek astangázni. bár sosem értettem igazán, miért… az astanga nem egy könnyed átmozgatás. meg nem mintha én kezdőnek számítanék… az astanga sokat kivesz az emberből, de még többet ad. de csakis akkor, ha folyamatosan tartani tudjuk az alapokat: az uddzsájít, a bandhákat és a dristit. (vagyis a darth vader légzést, az energiazárakat és az orrhegybámulást.)
ezek nem egyszerű dolgok, már amúgy sem. nemhogy két órán keresztül fenntartsam, és még közben a fejem mögé is hajtogassam a lábam, miközben a hátam mögött összekulcsot kézzel feszítek a matracon. nem kicsit megizzadva…
pár héttel ezelőtt mégis összevakartam magam, és elkezdtem… tapasztalat: az astanga zseniális. tényleg az. mondjuk én csak annak javasolnám, aki már legalább meg tudja különböztetni a külső talpélét a belsőtől. és van némi halovány elképzelése arról, milyen egy gyökérzár. de ha ezek megvannak, az astanga minden és még több…
én nagy szerelmese vagyok gyakorláskor a szabadságnak. hogy éppen azt teszem, amit a testem kíván. mert egy szempontból úgyis jobban tudja, mint én (az a butuska agyam legalább is). ha én ászanázni kezdek, ráállok a matracra, elkezdem, és egyszer csak azt veszem észre, eltelt másfél-két óra, és még egyszer sem álltam meg. az ászanák maguktól jönnek, tökéletes sorrendben. ahogy épp szeretnének. ahogy épp jólesik. ami épp jólesik.
na az astanga teljesen nem ilyen. meghatározott ászanák, meghatározott sorrendben, meghatározott légzéssel. mégis… az egész annyira egyértelmű, annyira természetes. minden megvan benne. ami jól megy, ami megy, ami nehezen, ami kihívást jelent, meg ami kidologzás alatt áll… vannak mantrák, amiket mindig is imádtam zengetni. van légzés, ami életem és meditációm legfontosabb alapeleme.
vezetett órákra járok, ami isteni, mert kedvenc tanárnénim, panni sokat igazít, javítgat, meg szanaszétösszevisszateker, ha kell. de szeretnék lassan ráállni a mysore-ra (egyéni gyakorlás), mert egy-egy ászanát öt légzésig kell tartani. és hát az én légzésem nem kicsit hosszabb az átlagénál… de majd lassan.
az astanga nagy és tiszteletre méltó hagyomány. nagyon nem mindegy, az ember kitől kapja meg a tudást. ha ennyi időmbe tellett, hogy vezetett órára el merjek menni, nem két alkalom után állok majd neki otthon. de dolgozom rajta. három alkalom után már olyan ászanák mentek jobban, amiről azt sem gondoltam volna, valaha a közelébe is kerülök majd… de majd ápdételek, remélhetőleg képekkel (idővel…:))
