tegnap volt az első alkalom az ashtanga oktatói képzésen.

a nyitókörben el kellett mesélnünk, ki miért jött.

csak akkor értettem meg igazán, miért is vagyok itt, amikor hozzám érkeztünk… mert amikor megláttam, hogy elindul a képzés, valahogy egyértelmű volt, hogy ott kell lennem. nem volt kérdés. pedig a gyakorlásom egy nagy káosznak érzem, magam meg icipicinek. és az, hogy tanítani merjek ashtangára másokat, még rettentően messzinek tűnik. (mivel abszolút szabályom, hogy csak olyat tanítok, amit magam is élek. máskülönben hitelem veszteném. és hát sok minden van még, ami nem megy… és ahogy elgondolom, még vagy tíz évig talán nem is fog…)

amikor ebbe belegondoltam, amikor hangosan kimondtam, az egész értelmet nyert. azért vagyok itt, hogy a káosz értelmet nyerjen. hogy a káoszban meglássam a rendet. hogy minden a helyére kerüljön. mert van, hogy tudod, meg érted. és mégse. és most azért ülök itt, hogy a mégse mégis legyen…

tudom, érzem, hogy a gyakorlásom tele van rengeteg felesleges mindennel. amik nem kellenek. mert kismillió dologra figyelek, amire abszolút felesleges. a lényeget meg már nem látom. hihetetlen felszabadító a gondolat, hogy a kismillió dolog helyett most csak háromra kell figyelnem. a többi pedig egy szempontból mellékes…

amúgy persze nyilván nem. annál azért makacsabb vagyok (sajnos), hogy a technikai dolgokat ne tartsam fontosnak. meg azok is igazából. csak meg kell szoknom, hogy ne az legyen a leghangosabb hang a fejemben. hanem az alapok: bandha, uddzsájí, dristi. a többi meg majd jön magától.

olyan volt az egész, hogy: tudtam én ezt eddig is, csak most valahogy le is esett. szóval most el kell kezdenem elengedni a felesleget. letisztultva, egyszerűségre törekedve, az alapoktól újra felépíteni az egész gyakorlásom.

izgalmas lesz.