a szombati oktatóképzésen a mysore-t kényelmesben nyomtam. nem tudom, ez a jó szó-e rá. de igyekeztem nem ráfeszülni a dolgokra. csak úgy csinálni. lélegezni, tartani a bandhát, benntartani a figyelmet.

és hát így utólag átgondolva: végül is nem pont ez és ennyi a lényege?

nem voltam végig a helyzet magaslatán. de az igyekezet megvolt. és iszonyat jól esett… ez az, amit keresek megint mostanában. ami a szürke télben kicsit elveszett valahol. az a ‘minden jól van, ahogy van’ érzés. vagy ahogyan kevésbé magasztosan szoktam mondani, a 'mindenki bekaphatja’ érzés… ami savászanában önt el, már jobb esetben.

a nap további részében továbbra is ászanákat elemeztünk: könnyítések, javítások, kivitelezés, légzés.

ami érdekes volt, hogy átvettük az 'erő elemeket’ - az ugársokat, bukfenceket, kiemeléseket, kartámaszos pózokat. valóban, a megfelelő légzés és a megfelelő bandha mindent megold. (azért még egy kis karizom is rámfér majd…)

de egészen más levegőből lebegni, mint izomból kitolni magam. eddig is tudtam, hogy így kéne. csak nem mindig jön össze. de ez is olyasmi lesz majd gondolom, mint az összes többi nehéz dolog volt: egyszer csak ráérzek, és onnantól nem fogom érteni, eddig miért nem értettem…

mostmár egyre biztosabb vagyok benne, ha tökéletességig fejlesztem a bandháim és a légzésem, egyszer tényleg lebegni fogok - minden nélkül, a föld felett…