reggel a kávé után, mikor már köbö nyitva marad a szem, zab picit lepirít, rizstejjel felönt, és puhára főz. termoszba belelapátol.

ofiszba érve tányérba kiszed, banán rákarikáz. megszór chia maggal, aszalt acerolával. egy nagy kanál mandulavaj rácsorgat, három kocka kilencvenkilenc százalékos étcsoki rátördel. meghint fahéjjal és vaníliaporral.

megesz. <3

este chai zöldtea lefőz. befőttes üvegbe összeönt nagykanál chia maggal. belekever datolyaméz.

reggel tényérba kiszed. málna megmos, rápakolász, leszór vaníliaporral.

megesz.

#tgif

időt adunk a testnek, hogy utólérje a gondolatunk. a gondolatunk arról, hol kellene tartanunk.

időt adunk a légzésünknek, hogy lelassulhasson. lelassulhasson annyira, hogy minden sejtünk kilégzésről kilégzésre pihenhessen a pózba.

időt adunk a tudatunknak, hogy elengedje az elvárásokat. az elvárásokat, hogy hol kellene tartanunk, mit kellene gondolnunk, mit kellene éreznünk.

öt kanál nagyszemű zab pici lábosban lepirít. mikor már melegek a zabszemek, rá mandulás rizstej, hogy bőven ellepje. puhára főz, majd mehet termoszba.

ofiszba beérve tányérba szed. rákarikáz fél banánt, kis marok paradiót és egy cseresznyés nyersszeletet. megszór fahéjjal.

van, hogy a végtelenbe vágyom. feküdni a parton, hallgatni, ahogy zúg a tenger. és nézni a végtelent. ahol az ég összeér a vízzel.
olyankor pontosan olyan aprócska porszemnek érzem magam, mint a homok, ami a talpamra tapad. egy apró porszem, aki végtelen sebességgel utazik át a semmin.

máskor a másik végtelenbe vágyom. abba, ami bennem van. ugyanolyan semmi, amin nap nap után utazom át, végtelen sebességgel.
olyankor gyakorlom, átlélegzem a semmit, önmagam keresem. majd ugyanúgy lefekszem, part helyett a matracomon. hallgatom, ahogy a háttérben zúgnak a gondolatok, értelmetlen hullámzássá csendesülve.

belefeszülni. hétköznapokba. gondolatokba. tervekbe, vágyakba. illúziókba. abba, ami már elmúlt. ami még meg sem történt. abba, aki már nem vagy. aki még nem vagy. aki lenni akarsz. aki lehetnél.

eltelnek pillanatok, percek, napok úgy, hogy nem nevetsz. nem lazulnak el az izmok, nem simulnak ki a gondolatok, nem oldódnak fel az érzések.

pedig a nevetés mindenre jó...

beborít a szürke ég. a sötétségbe boruló délutánok. a hó, a jég. a pamut számtalan rétege. szürke jégen fázó gondolatokkal tipegsz át a szürke hétköznapokon.

megfagy minden. merev lesz a test, a gondolat.

de a lélegzet nem. úgyhogy lélegezz.
lélegezd át magad a szürkeségen. a rengeteg rétegen: a számtalan pamuton, a jeges testen, a merev elmén, a megfagyott gondolatokon.

szeretem a szombatot. kényelmes reggel, együtt. de ma egyedül vagyok itthon. csak kucorgom a takaró alatt, és hiányolom a szerelmem. alig indult el, de már jöhetne haza... nélküle olyan értelmetlennek tudnak tűnni dolgok, amiket imádok csinálni.

mint ez a fehér szombat reggel. csendesen hull az ég, pelyhekbe borul a város. minden nyugodt, tiszta és érintetlen. ropog a hó, ropog a hideg. tökéletes szombat. én meg reggelizni is elfelejtettem. pedig reggeli nélkül nem létezem. hangosan kordul a gyomrom. átszalad rajtam a gondolat, hogy egyek egy falatot gyorsan. de nem teszem. mert a reggeleknek meg kell adni a módját. ritkán van idő kényelmesen finomat, táplálót és szépet is enni.

úgyhogy pokrócba bugyolálom magam. és szép lassan nekiállok a zabkásámnak. reggelit készíteni nekem meditáció. kisimul a tudatom, elcsendesednek a gondolataim. csak figyelem, ahogy az étel megteremti önmagát. nem gondolom túl a dolgot. illatok, színek. minden adja magát, minden egyértelmű. elkészítem a gyönyörű kékkel festett tálamba. az óceánra emlékeztet. majd visszakucorodom a mesém elé, és hibernálom magam, míg haza nem ér...

{banános-mandulás zabkása}

előkészületek: 1 perc
elkészítési idő: 10 perc

#mit

öt nagy evőkanál nagyszemű zab

köbö három deciliter rizstej

egy nagy banán

egy evőkanál szeletelt mandula

egy evőkanál puffasztott quinoa

egy teáskanál chiamag

egy mokkáskanál vaníliapor

#hogyan

szeretem a zabot kissé megpirítani, mielőtt megfőzöm. ettől szuper, engem tejberizsre emlékeztető, diósabb íze lesz. egy száraz lábasban kis lángon picit lepirítom, csak épphogy átforrósodjon, és ekkor öntöm rá a rizstejet. azzal addig főzöm tovább folyamatosan kevergetve, míg szépen meg nem puhul és össze nem áll.

a banán felét felkarikázva összefőzöm a kásával, majd tányérba öntöm. a banán másik felét a tetejére rendezem, szépen egymás mellé.

középen végigszórom a pufiquinoával, majd a másik felére szórom a mandulát. a chia a banánra kerül, mert arra szuperül rátapad, a vanília pedig a mandulás részre. 

kizárni a világot. minden fényt, minden hangot. elfelejteni a hétköznapi létezést, elfelejteni a gondolatokat.

összegubózódni, egyetlen aprócska, kicsavart gömbbé. hagyni, hogy a kicsavart testben kisimulhasson a tudat. és engedni, hogy elcsendesedjen, hogy elhallgasson a folyamatos áradata az érzéseknek, a gondolatoknak.

benne lenni, legbelül, magunkban. ott mélyen, ahol már nincs más. csak mi vagyunk. meg a légzésünk, ha nem felejtünk el levegőt venni...