imádom londont. van benne valami megfoghatatlan, valami egészen varázslatos: hatalmas zöld parkok, kacskaringós utcák, téglafalak, szürke folyó, felhők, hidak, utcai zenészek... meg ködös metrók, ahol egyszer minden ott töltött időm alatt eltévedek. 

egy hetet töltök most itt. és bár ez az egy hét a munkáról fog szólni, de enni azért mindig kell... feltérképezem a vegalondont. legalább is egy kis szeletét.london utcái

hihetetlen, de a burroughs market alig egy pár perces sétára van a londoni irodánktól. ebédszünetben kabátba bújok, mert sose tudni, hogy a híd túloldalán épp esik-e majd vagy sem... átslattyogok és szétnézek. a piac egyébként zseni, be kellene vezetni budapesten is az ilyesmit. (bár a karaván talán pontosan ilyesmi lenne...) ugyan több részből áll, de engem persze csak egy érdekel. méghozzá az, ahol streetfood van. egy elég nagy területen egymás mellett sorakoznak a nem túl puccos bódék. örömömre nem is egy vega hely van, vagy legalább is vega opció. és szuper hangulat leülni a friss, meleg kajámmal teli papírdobozkámmal a szomszédos katedrális parkjába enni, mint ahogy rengeteg más irodás is hasonlóképpen tesz ebédidőben.

amit elsőre kiszúrok, és egy gyors körút után végül ki is próbálok, az az etióp csapat. a kis négyzet alakú pavilon körül körbe-körbe áll már a sor hozzájuk. van kis és nagy adag is. persze van hús, de a vegákra is gondolnak: négyféle ételből lehet kérni vegyesen, rizzsel vagy etióp laposkenyérrel (bármi is legyen az). a négyféle ételből kettő szuperfűszeres lencsefőzelékszerűség, egy egy kissé fura ízű spenót, az utolsó pedig egy wokos vegyes zöldség. a zöldség csíp, de nem vészes. a főzelékekből a sárga isteni, a piros kicsit fura. a spenót pedig behatárolhatatlan ízű, de azzal nyugtatom magam, nem baj, legalább sok benne a vas.

később a héten betesztelek egy indiai helyet is. egy fiatal srác főz hatalmas karahikban. elég kész van szegény, de kedves. szintén van kis és nagy adag is, és persze különféle ételekből áll össze egy adag. egy isteni basmati rizst eszem fekete mustármagos-currys krumplival, meg karfiolos zöldségsubjit friss korianderrel. iszonyat finom mind, arról nem is beszélve, hogy mennyire laktató.

van még kinn thai sós rizstésztából frissen sütött palacsinta választható ízesítéssel, meg még vagy egy rakat másféle indiai. de azok valahogy annyira nem fognak meg...

amit viszont azonnal kiszúrok: a kézműves káve. egy iszonyat gyönyörű la marzocco gép ácsorog egy nem kissé sufnituning kerti asztalon. mögötte természetesen komoly szakállal rendelkező hipszter barista. olyan isteni kávét készített, hogy még azt is elnézem neki, mennyire hülyének néz.

ella nemsoká itt lesz

néha vállalhatatlannak érzem, milyen rég óta követek egyes gasztroblogokat (lsd. első bejegyzések óta...). szerintem lassan több receptet olvastam, mint rendes regényt... külföldiekkel kezdtem, de azóta örömömre a magyarok is felkerültek a naponta nézett listámra.

ella is azok közé tartozik, akiket már a kezdetek óta követek. gyönyörú képek, egyszerű és egyben isteni receptek. teljesen vegán, és rengeteg a nyers recept is. már ezer éve terveztem megvenni a könyvét, valahogy mégsem jutottam el odáig... aztán egyik este az instát böngészve látom, hogy másnap nem is olyan messze a szállásunktól dedikálást tart. micsoda elrendezés...

szóval munka után elzötyögök metróval a megnevezett marketbe, és várok... kintre terelnek, a sor az áruház előtt gyűlik: kordonnal meg minden. pedig nem vagyunk túl sokan. de azért jövögetnek. ella állítólag dugóba került, így az utcán ácsorgás egy órás várakozásba csap át. az áruház mondjuk igyekszik feldobni a hangulatot: ella receptjeiből készült müzliszeletet és zöldturmixot osztogatnak. én teljesen megbocsájtom a késést...

végül beesik. ella az életben is pont olyan szupervékony és szuperszép, mint a képeken. kissé kimerültnek tűnik, de még így is hihetetlen kedves és mosolygós. épp hogy pár szót váltunk, már terelnek is tovább. nem viszik túlzásba a dolgot. pedig imádnám, ha beszélgethetnék vele egy kicsit. dehátna, legalább elmondhatom, hogy nekem személyesen dedikált példányom van. :)

nasskörkép meg a szuperek

szeretek nassolni. ez olyasmi, amiről igyekszem leszokni. de tényleg. csak épp nem megy. london meg tele elérhető és egészséges finomsággal. nem segít...

a megák minden sarkon felbukkanó minijeit minden nap frissen tömik tele zseni kajákkal, meglepően jó áron. a kávézók polcain is jó a felhozatal, de persze egy kicsit már magasabb áron. smoothiek mindenhol vannak, a szivárvány minden színében. isteni saláták és gyümölcsök, akár nagyobb és laktatóbb, akár kisebb ofisz kiszerelésben. egyfontos hummuszok ezerféle ízesítéssel, meg huszonöt grammos olajos magvak. és persze millióféle nākd az itthonihoz képest sokkal barátibb áron (fanatikus rajongó vagyok). a babakajákról nem is beszélve (van valamiféle megmagyarázhatatlan vonzódáson a babakajához... ez van.).

a legnagyobb felfedezésem a kókuszjoghurt. nem kókuszos joghurt, hanem kókusztejből készített joghurt. ötletem sincs, hogy csinálják. utánanéztem, és azt állítják, joghurtbaktériumból és kókusztejből ez teljesen lehetséges. én meg elhiszem nekik. bárhogy is, isteni finom. ott van benne a joghurt savanykás íze, de a kókusz selymes édessége is. hihetetlen isteni...

minden foodie mekkáját is meglátogatom persze: ez a whole foods market. itt minden öko/bio/organikus/paleo/százszázalék/mindenmentes/helybenkészült... és természetesen az itthon megszokotthoz képest buta áron kapható. ennyit mondok: helyben pörkölt fair trade kávé; egy fal telis tele olajos magvakkal, amiből - ha úgy tartja kedved - helyben készíthetsz magadnak százszázalékos magvajat; 'pakolj össze magadnak, amit kívánsz' hideg/meleg pult; meg olyan szuperfúdok, amikről azt se tudtam, hogy léteznek... és még mennyi minden más. aki teheti, szánjon rá egy (nem) kis időt... és hozzon nekem valami finomat.

szenvedés van.

minden nap meghalsz kicsit. tudattalanul fekszel, és várod, hogy tested fáradtságát utólérje a reggel.

más napokon jobban meghalsz. vagy csak többször. mert feltörik egy érzés, egy emlék, egy gondolat, egy vágy… majd meghal, vagy épp te ölöd meg.

egyes napokon meg teljesen meghalsz. megszűnik a világod, összedől, nem létezik többé. te pedig kezdhetsz mindent elölről.

rádöbbensz, valójában minden döntésed kishalál. mert mindig lehetne más. amíg nem döntesz, addig minden végtelenség, minden lehetőség.

de a döntés, az felelősség. úgyhogy biztosra mész, kicsiket lépsz. vagy olyan irányba mész, amerre az eszed visz. vagy szimplán nem döntesz, csak állsz.

félsz, hogy mi lesz, ha… ha sosem leszel boldog.

elkezded keresni. és talán meg is találod. talán nem… talán megtalálod, de már fel sem ismered, nem látod meg. vagy csak elveszíted, mert rémisztő, hogy megvan, és eltolod magadtól. könnyebb volt, amíg nem voltál az, amíg lehetett szenvedni. azt már megszoktad.

és remélhetőleg történik valami. semmi különös. épp csak annyi, hogy kinyisd a szemed. és elkezdj látni.

és most még inkább keresel. sokkal tudatosabban, és sokkal görcsösebben… hogy majd most nem rontod el, nem veszíted el. most nem szúrod el.

de még mindig ott a ragaszkodás. ott a szamszára…

minden megtörténik újra, elölről. minden megy a kitaposott úton, körbe és körbe.

vagy talán nem, talán kiléptél a körből, és a nirvána felé haladsz.

csak nem veszed észre, az is csak egy újabb kör. egy újabb ösvény, egy újabb út, amit kitaposhatsz.

mert a világ egység.

tökéles egysége szamszárának és nirvánának. belégzésnek és kilégzésnek. befogadásnak és elengedésnek. lehetőségnek és döntésnek. mindennek és semminek.

és szenvedés van.

de boldogság is.

tőled függ, melyiket látod meg. de…

a szenvedés ragaszkodás. ami táplálja az ént. ami feltölt, ami eltölt, ami eltelít, ami itt tart. de a boldogság is az. ugyanolyan ragaszkodás…

nem az az életed célja, hogy ne szenvedj többé. és nem is az, hogy boldog légy…

hanem hogy megtanulj szeretni. megtanuld szeretni. mind a kettőt, a teljes egységet. mert a szeretet az egyetlen, ami minden felett áll. ami feletted áll. ami nem te vagy. ami belőled árad… ha épp tudod, hogy nyílj meg. ha tudod, hogyan nyisd ki a szíved, a szemed… a lelked. ha tudod, hogyan járj a szív útján.

nincs ebben semmi giccs. a szeretetben nincs semmi romantikus.

szeretni minden kiszakadó mellkast, minden meghasadt szívet, minden égő sebet. szeretni minden nevetést, minden lángoló szerelmet, minden örömet. temetés közben mosolyogni. nevetés közben sírni. szakítani szerelmesen. elengedni, akit a szívedbe zártál. vagy épp befogadni…

szeretni. nehéz. de ez az egyetlen, ami nem ragaszkodás. ami nem köt meg. ami nem láncol le. mert az igaziigazi szeretet szabadság.

és mindenki erre vágyik igazából.

szabadságra.

ülj le. hunyd be a szemed. zárd ki a világot, engedd el a benned kavargó dolgokat. és figyeld a légzésed.

belégzés… a minden. a lehetőség, a létezés, a kezdet. a befogadás.

kilégzés… a semmi. a döntés, az elmúlás, a vég. az elengedés.

nem ez a megvilágosodás.

ez csak az egység.

a megvilágosodás, ha már egyikhez sem ragaszkodsz…

nehéz dolog kikapcsolni. egész nap menetelsz, csinálod a dolgod, néha zombi üzemmódban, máskor meg csak úgy. azért, mert kell. nem mindig van mögötte tudatosság. sokszor a cél egyszerűen a túlélés. csak legyen vége ennek a pár óranak, napnak, hétnek, hónapnak, évnek… aztán felocsúdsz, és eltelt a fél élet, de te nem éltél egy percet se.

persze nem mindig, nem mindenkinek ennyire durva. ezzel tisztában vagyok. ez most csak a nagyátlag.

szóval nyomod a hétköznapokat, és vágysz. folyamatosan. nem feltétlenül jobbra, csak legalább valami másra. és elkezdesz keresni. jobb esetben. és nem, most nem lesz fehér nyúl… most csak te vagy. meg a döntéseid.

szóval elindulsz, és keresel egy olyan utat, amiben több a szpirit, mint a zombi létben. keresel egy utat, ahol megtalálhatod önmagad, hovatovább akár újra képes leszel érezni dolgokat, értékelni apróságokat, netalán még szeretni is…

szóval ott állsz. a hosszú utad egyik legnagyobb kereszteződésénél. és nem, most nem lesz semmilyen kapszula. most ismét csak te vagy, és a döntéseid. szerencsére nálunk újra lehet kezdeni a pályát, ha valamiért kimaxoltad volna az egyiket anélkül, hogy megtörténne a katarzis. vagyis bármikor szabadon elkezdhetsz járni egy másik úton, elkezdhetsz gyakorolni egy másik módszert, ha az előző valamiért nem adná.

szóval tegyük fel, az első lépés az általad választott úton a jóga. mert az mostanában amúgy is olyan menő. meg mert lehet legitim céllal cicanadrágban szaladgálni miatta az utcán. meg amúgy is jót tesz, azt mondják. de miért a jóga? nyilván nem csak ezek vonzanak. hanem érzed, hogy van benne valami más, valami plusz, valami extra. ott van benne a szpirit. és ha szerencsés vagy, olyan tanítónál kötsz ki, akin keresztül ez a szpirit megnyilvánul.

és akkor elkezded. és persze először fáj, meg nem megy, meg idegesítő, hogy nekik igen. neked nem. de kitartó vagy, és végig küzdöd az első órád. és teljes elégedettséggel fekszel le relaxálni. ami persze most még csak kétféleképpen végződhet: teljes befeszüléssel és cikázó gondolatokkal, vagy teljes bealvással és idegrángásos horkolással.

de ez mind nem számít. mert kitartó vagy. és jársz, és jösz és nyomod. és a világ szépen lassan elkezd új értelmet nyerni. megváltozik a tested, a tudatod, a hozzáállásod. alázatot tanulsz, elengedést tanulsz. megerősödsz, megnyílsz.

és akkor egyre több, egyre nagyobb tudásra kezdesz vágyni. mennél tovább, mennél feljebb.

és ekkor képbe lép a meditáció.

csak senki nem szól, hogy kimaradt egy lépés…

ha bármennyire is követjük a tradíciót - persze ez függ attól is, melyik tradícióról beszélünk -, akkor a következő lépés nem a meditáció. épp csak relaxálni ha megtanultál. és talán már nem alszol el, talán már végig megmarad a fókusz, talán megtörténik a teljes ellazulás, az elengedés.

de ez még misem a meditációhoz képest.

a következő lépés a pránájáma, vagy ha a buddhista vonalat vesszük, a légzésfigyelés. (a kettő nem ugyanaz, mivel előbbi irányítás, utóbbi beavatkozás nélküli szemlélődés.)

és csak ha ez megvan, kellene tovább lépni, a koncentráció fejlesztésével, a meditáció felé.

a koncentráció talán még nehezebb is, mint a meditáció.

mert tegyük fel, a meditáció egy ajtó… akkor a koncentráció a kulcs. és a kulcsot tökéletesre faragni melósabb, mint betenni a zárba és elfordítani.

tehát először elkezded magad tréningezni, hogy majd már a többi szinte magától menjen.

sokszor mondtam már, én sosem voltam az azüljünkésnegondoljunksemmire típus. az én agyam ennél kissé bonyolultabb. de hihetetlen tisztelem azt az utat. és ha kicsit is van rálátásom, akkor nem nagy hazugság azt mondani, ahhoz az úthoz is elhagyhatatlan lépés az elmetréning. de az én utamhoz sem szabad kihagyni. ott egyszerűen csak más a metódus.

szóval relaxálni jó dolog, kell és fontos. az segít kikapcsolni benned a világot, a zajt, a zizegést. ellazít testben, és jobb esetben elmében is. de még messze nem meditáció… meditálni is jó dolog, talán az egyetlen igazán értelmes dolog, amit magadért tehetsz. de ha rám hallgatsz, nem kell semmit elsietni. nem kell egyből belevetni magad a közepébe.

itt van rá az élet. ha már most minden ászana menne, ha mindent tudnék, mi a szöszt kezdenék magammal a következő hatvan évemben? hova lenne tovább, merre lehetne fejlődni?

valahogy így vagyok én a meditációval is… inkább kezdem az elejétől, aprócska lépésekben. és inkább teszek minden nap egy kicsit, mint hogy feszengésből vagy frusztrációból semennyit. aztán csak eljutok a végére…

és nem akarok mindent most és azonnal. és nem akarom egyből megérteni. idővel úgyis mindig minden a helyére kerül. mert minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell. befolyásod csak magadra van igazán. a többi illúzió és ideiglenes.

és talán ezért is olyan fontos először megtanulni figyelni a légzésed. mert az egyetlen állandó dolog ebben a létedben, amíg létezel, az a légzésed. talán ha azt figyeled, többet megtudsz magadról, mint hinnéd…

a hinduk úgy tartják, a lélek ragaszkodása hatalmas. ha a lélek megragad az anyag szintjén, ragaszkodni fog a földi léthez: a síráshoz és nevetéshez, a szenvedéshez és az élvezetekhez… sőt, a testhez.

ha egy lélek eléri a megvilágosodás szintjét, mikor elhagyja testét, azt végleg teszi. és nem lép többé a hatások és visszahatások örök forgatagába, elég a karmája és visszatérhet oda, ahol igazán otthon van.

ezért csak a legnagyobb szentek, a tiszta tudatú, megvilágosodottak testét temették el. hiszen ők elhagyták azt, nem volt ott a ragaszkodás.

mindenki másra a tűz vár: a legelemibb megtisztulás. minden test elég, elhamvad a lángok között. hogy a lélek mindig csak tovább, csak feljebb léphessen. sosem vissza, a ragaszkodásához, a régihez.

amikor ma végig sétáltunk a múmiák között a kiállításon, egészen rosszul lettem. és nem a múmiáktól, nem mert ‘undi’… gyerekkoromban sebészeti műtétekről néztem dokumentumfilmeket, és a rajziskolában hónapokon át csontvázakat és koponyákat rajzoltam. bírja a gyomrom az ilyesmit…

megdöbbentő módon az elengedés hiánya, a ragaszkodás a testhez volt az, ami miatt fordult kettőt bennem minden.

hatalmas meditációnak tartom, mint ahogyan a buddhista hagyomány is, hogy az ember bámuljon hullákat különféle fázisokban. ne azért, hogy elvetemült bolond legyen mindenki, hanem hogy megértse, ez a test nem ő. ez csak egy test. egy ideiglenes tartóedénye a léleknek. persze jól kell bánni vele, hogy ebben az életben sose hátráltasson, sose legyen útba. legyen mindig ép és egészséges, jó formában, hogy ne csak egy edény legyen igazából, hanem valóban templom, mint ahogy a másik mondás tartja.

de hullákat nézni igenis meditáció. hogy rádöbbenjen az ego, kisbarátom, te ugyanígy fogsz kinézni. egyszer az életben mindenki többször fog lefeküdni, mint ahányszor felkel…

és ha ezt megérted, a tudat egészen más szintre emelkedik.

de amikor a lélek úgy hagyja el a testet, hogy a tudat még a ragaszkodásban van, egészen nyomasztó lesz a végeredmény: mert a múmiák között sétálva pontosan lehetett érezni, melyik az, amelyik kapcsolatban állt a szpirittel, és melyik nem.

sosem hittem volna, hogy fogok érezni különbséget két összeaszott test között. de van… ahogy az egyiptomiak valahogy tiszták voltak, úgy lehetett látni olyat is, mint ami bármikor felpattan és követeli valamelyik szerved. amolyan lélekjárta módon. mire körbementünk, ténylegesen rosszul lettem. érdekes ide-vagy oda. van valami, ami nagyon nem tiszta ebben, ha nincsen megfelelően csinálva.

de elérkezett a tárlat vége, és egyben egy megdöbbentő tapasztalás is: eljutottunk a mostanra már híressé vált meditáló szerzeteshez. és ott valahogy elmúlt a viszolygás. mert az valóban áldott volt, vagy emelkedett. nem is tudom, mi lenne rá a megfelelő szó. teljesen más volt a tudatállapot. ha lehet ilyet mondani, akkor a szerzetes múmiáját a jóság vette körbe. és egyszerűen csak szép volt. szép és nyugodt.

mennyit számít, hogy az ember hogyan megy el. hogyan hagyja el ezt az anyagi világot… és hogy mennyire feleslegessé és nevetségessé válnak most fontosnak tűnő dolgok, amikor az ego, a tudat megérti, hogy nem. ez sem örök. ez is elmúlik. ez is eltűnik. ez is elrohad. ez a dolga. ez a rendje. a legjobb, amit tehetsz, ha egyszerűen elengeded.

ha valakinek azt mondom, milyen régóta szeretném kipróbálni a shanka-prakshálana kriját/a teljes átmosást, általában komplett bolondnak tart. pedig zseni dolog.

a tisztító gyakorlatok ugyanolyan részei a jógának, mint az ászanázás vagy a légzéstechnikák. szóval nem arról van szó, hogy olyasmit csinálnék, aminek nem lenne ugyanekkora hagyománya. csak éppen nem nálunk…

mert ha itt elmesélem, hogy egy délelőttöm azzal töltöm, hogy literszám iszom a meleg, sós vizet, hogy a teljes emésztési rendszerem kitisztuljon, és amolyan visszaálljon egy üres és tiszta, mondhatni gyermeki állapotba, az nem sok mindenkinek tűnik jó elfoglaltságnak. pedig az…

pénteken már nem ettem túl sok szilárd dolgot, hogy egyszerűen menjen a dolog. igyekeztem lelkileg is készülni a dologra, bár nem tudom, azt mennyire lehet.

szombat reggel ittam egy hegyi teát, majd elindultam… egy teremben gyűltünk össze, csücsültünk a matracainkon, és vártunk. vártunk a kezdésre és az elengedésre.

maga a folyamat meglepően egyszerű. iszol három és fél deciliter meleg, sós vizet. elvégzel öt gyakorlatot, gyakorlatonként tízszer, majd újra kezded. és addig csinálod, míg el nem indul a dolog… kifelé.

azt hittem, hamar fog menni. nem vagyok egy olyan szupernagyevő, meg már jó ideje figyelek arra, mit eszem. és nagyátlagban nagyon is tisztán étkezem. talán erre is kíváncsi voltam, hogy ez mennyire látszik, hogy mennyit számít.

szóval kissé meglepődtem, mikor már három és fél liter vízzel a hasamban próbálkoztam lötyögni ide-oda a matracon. és még semmi… akkora volt már a hasam, mint ha minimum lenyeltem volna a saját fejem. mindenem fájt és feszült, a fejem nyomott. szóval kezdtem kibukni.

el is jött hamar a holtpont. valami biztos, hogy eltört bennem, mert olyan bőgőröham tört rám, ami ritkán szokott. de gondoltam, oké, most ennek kell lennie. szóval kisírtam magam. visszamentem. lenyomtam még egy pohár vizet. és mozogni kezdtem…

de innentől ez sosem ment már túl sokáig… mert hogy elindult. elkezdődött. az elengedés.

előre tisztáztuk, hogy ez egy több felvonásos, hosszú folyamat lesz. míg nem csak tiszta víz jön belőled. hát úgy látszik, a tiszta étkezésem eredménye igen is megvan, mert már az első alkalom végén, és onnantól kezdve az összes többin tök tiszta víz jött belőlem.

amikor már kezdtem úgy érezni az ötödik liter környékén, hogy a testem köbö tenger belülről, és ha még egy pohárnyit kell innom, hányni is fogok, abbahagytam. kidolgoztam magamból még a maradék vizet, és ledőltem pihenni. egy órát kaptunk, de fél óra után már nem bírtam tovább feküdni. fáztam, mint a veszedelem. felültem a kandalló peremére, a hátam a falának vetve, és meditálni kezdtem. fél órát ültem, szinte mozdulatlanul. tökéletesen üresen. gondolatok nélkül.

hihetetlen élmény volt.

utána ettünk, az egyetlen aznap ehető dolgot: egy kis kitrit.

és haza.

az úton minden szuperhangosnak és szuperfényesnek tűnt. de talán csak beképzeltem. a bőröm viszont szuperszép lett, a szemem csillogott, és úgy felpörögtem, hogy magam sem értettem… azt hittem, hamar elalszom majd. de nem… egész soká fenn voltam. viszont mélyen aludtam és nagyot.

innen jön majd a nehezebb része: a harminc napos visszaépítő diéta. mert ugye a bélflórát szépen fel kell újra építeni, mint a csecsemőknek. a különféle ételeket szép lassan kell újra visszavezetni, beépíteni az étkezésbe.

szerencsémre végig olyan dolgokat ehetek, amiket amúgy is szoktam. nálam nem lesz nagy lemondás, nem nagy váltás a dolog. ami nehezebb inkább, hogy sokmindent, amit szeretek és kívánok, csak pár nap/hét múlva ehetek megint. de legalább annál nagyobb öröm és élmény lesz.

persze itt a tisztulás nem csak a tegnapi móka volt, a tisztulás folyamata az egész egy hónapon keresztül végig tart majd. a szervezet szépen lassan kidob sok felesleges méreganyagot, megtisztul. kíváncsi leszek, miket érzek majd, milyen változásokat figyelek meg… eddig csak a fejem fájt egy kicsit.

ma reggel ettem egy kis rizst, egy kanálka ghível. nemsoká ebéd: vöröslencsés kitri bébispenóttal. persze nem nyersen, arra még várnom kell három hetet…

lelkileg jól vagyok, rettentő üresnek és tisztának érzem magam.

és végül is ez minden végső lényege: a tisztaság és az üresség.

most megélem testileg, hátha sikerül megértenem, hogy majd megélhessem a tudatom szempontjából is.

egy barlangban ülsz. leláncolva, leszíjazott fejjel, mozdulatlanul. évtizedekig nézed, ahogy mások árnyakat táncoltatnak a falon. végül is leköt. aztán egyszer csak eloldoznak. elfordítod a fejed. meglátod a többieket. mind ott ülnek, leláncolva, leszíjazva. nézik az árnyakat, ahogy a falon táncolnak. elindulsz. meglátod a fényt a barlang kapujában. vakít. nem érted, de vonz. kisétálsz. behunyod a szemed, a fény szúrja. de lassan megszokod, hajt a tudni vágyás. és kinyitod. lepillantasz a földre. ott egy pocsolya, benne a nap tükröződése. csodálatos. de érzed, ez még nem az. így felpillantasz, keresed a tükör másik oldalát. és akkor meglátod: ott van maga a nap. ez az igazság: onnan jön a fény. gyönyörű, hihetetlen. visszaszaladsz, elmeséled a többieknek. kiabálsz, ordítasz, elmondod csendesen, lelkesen. mindenhogy… de ők csak bolondnak néznek.

így írta le platón a megvilágosodást. soksok évvel ezelőtt. és a dolog azóta mit sem változott.

most is eljön az a pillanat, amikor tudod, már soha többé nem tudsz ugyanúgy tekinteni a világra. mert már látod a valóságot. és hiába csukod be a szemed. mert ha becsukod, attól még nem tűnik el. ha újra kinyitod, nem lesz megint a régi. az már sosem lesz ugyanaz. elillant a fátyol. nincs több illúzió. de akkor most mi legyen? nem tudod, mi az, ami van. csak azt tudod, mi nincs. és akkor elkezdesz keresni…

amikor először meglátod az igazságot, magához húz. olyan mély erővel, mint még semmi más. mert csak annak van értelme. minden más értelmetlen. felesleges. de attól, hogy egyszer megláttad, még nem látod mindig. ezért keresel. keresed a módot, ahogy folyamatosan látni tudod. amikor bármerre nézel, csak azt látod.

ilyenkor vagy a legtörékenyebb. ilyenkor a legkönnyebb abba a hibába esni, hogy mégis csak újra bezárd a szemed. pontosabban tágra zárt szemmel nézd az igazságot. mert becsukva már sosem lesz. de egy másik fátylat rátehetnek. mert ők már tudják, és elmesélik neked. hogy hogyan működik.

de te tudod?

neked kell tudnod, neked kell látnod. nem egy másik árnyjáték kell. vagy egy napszemüveg. tiszta szemmel kell látnod. és az csak úgy fog menni, ha keresel. addig keresel, míg meg nem találod azt, ami először húzott magához. ugyanazt az elemi erőt. ugyanazt a vonzást. nincsenek szabályok. nincsenek kitaposott utak. nincs kell. keresés van. akkor is, ha közben mind bolondnak tart. ha kiutál, elüldöz vagy megkövez. haladnod kell, amíg meg nem látod újra. meg újra. és újra. míg nem egyszer örökre az válik a valóságoddá. mert mindig is az volt. csak mostmár te is tudod…

van nekem egy nagy mantrám, ami végigkövetette eddigi jógás létem. így vagy úgy, de mindig megtalált, újra és újra. több mindent jelent nekem. de először elmesélem, mit jelent eredetileg.

a so ‘ham, vagyis 'szó ham’ mantra szanszkrit nyelven annyit tesz: én ő/az vagyok. vagyis egy(féle) vagyok azzal, ami a mindenség. ez egy természetes meditációs mantra, ugyanis egy a légzéssel: a 'szó’ a mély belégzés, a 'ham(mmm)’ a hosszú kilégzés. a légzés figyelése számomra tényleg a legszebb és legegyszerűbb formája a meditációnak. és ez a mantra egy a légzéssel.

a másik ok, amiért közel áll hozzám, az a jelentése. persze az is, hogy egy vagy azzal, amiből a világ van. ez nagy, örök igazság. mert tényleg egy vagy vele, akkor is, ha nem akarod. de azért is, mert egy nagyon érdekes gondolatra világított rá nekem. ahogy én látom: kétféleképpen lehet a megvilágosodásra tekinteni. vagy azt gondolod, hogy azt majd hirtelen eléred egyszer csak a törekvéseid által. vagy azt gondolod, már most is az vagy, egy megvilágosodott személy, csak épp még nem tudsz róla. és hát ahogy a mantra mondja: so 'ham.

azt hiszem, itt ismét ki kell kötni: ez nem azt jelenti, hogy akkor köszipuszi mindenki, sufniba a matraccal, irány a balcsi, mert már megvagyunk. ez azt jelenti, ne olyan igazságot keress, amiről még azt sem tudod, mi lehet az, vagy hogy hogyan kellene látnod. hanem próbáld meg meglátni azt, ami mindig is előtted volt. mert ahogy egy nagyon okos graffiti mondja:

az élet előttem áll, és nem látok tőle semmit.

“…mind
a jót várjuk, de nem lesz meg,
belénk verték a félelmet,
értetlenek, érthetetlenek,
érinthetetlenek lettünk mind.”

…burucs szabolcs

y generáció. az vagyunk mi…

mind ugyanarra haladunk, csak épp más-más úton jutunk el odáig. egyek vagyunk, miközben mások.

amikor mesélni kezdek a múltamról, az életemről, az életfilozófiámról, mindig rádöbbenek, mennyi olyan ember van, mint én. mennyire olyan vagyok, mint mások. mennyire nem vagyunk egyedül. mennyire egy generáció vagyunk. miközben másfelől jöttünk, másféle sziklákat cipelünk a vállunkon.

két szóban meg tudom fogalmazni, mi az életfilozófiám: őszinteség és tisztaság.

kegyetlenül őszinte vagyok. másokkal és magammal. akkor is, ha fáj. akkor is, ha nem. túl sok hazugságot láttam, sosem értettem, mi értelmük. nem éri meg. hogy jól áll-e a szuperszűk farmer? most divat, attól még úgy nézel ki benne, mint egy elkeseredett szaloncukor. hogy szeretlek-e? akkor mondom, ha úgy érzem. amikor úgy érzem. nincs ott minden mondatom végén: hogy oké, figyelj, akkor veszek tejet, meg leviszem a szemetet, szeretlek, szia…

ha kérdezel, válaszolok. akkor is, ha nem tudom a választ. ha nem tudom? megmondom, hogy nem tudom. aztán átgondolom, utána nézek. ha megkérded, milyen vagyok, nem zárkózom be. ha valamit tudni szeretnél, kérdezz, elmesélem. nem véletlenül kérdezed, én pedig egyetlen percét sem bánom vagy szégyenlem. ha én tanultam belőle, talán neked is segíthet.

és tiszta vagyok. törekszem legalább is a tisztaságra. soha nem ittam egy korty alkoholt sem, nem szívtam el egy szál cigarettát sem, nem drogoztam. naponta kétszer lezuhanyzom, hetente egyszer kitakarítok, rendet minden nap teszek. a zebrán csak a fehér csíkokra lépek… nem azért, mert fanatikus őrült lennék. hanem mert a tiszta élet segít az elmém is tisztán tartani. ha a fejemben ott a káosz, körülöttem legyen legalább rend.

a tisztaság amúgy nem ez. vagy nem csak ez… az igazi tisztaság akkor is átsugárzik a bőrödön, amikor a mocskos életben alámerülve azt sem tudod, ki vagy épp.

tegnap tanultam a kifejezést: el camino rojo del corazón. a szív vörös útja. ez az én hitem, az én filozófiám. és ha nem tévedek nagyot, ezzel nem vagyok egyedül. mi mind a szívünkre hallgatunk. a szívünk útján járunk. akkor is, ha néha nehezebb. ha a szüleink, a társadalom, a világ nem érti meg. mert más útnak nincs értelme. nem lépünk a mókuskerékbe. mert látjuk, milyen az, amikor huszonév után kiköp, és az ember egy helyben fut tovább… inkább keresünk keveset, alszunk az út szélén egy szál hátizsákkal a világkörüli úton, hagyjuk ott az egyetemet, vagy szakítunk azzal, aki egzisztenciálisan megfelelő társ lehetne. mert ha nem vagyunk boldogok, igazából boldogok, inkább nem is élünk. mert az nem élet.

ez nem hedonizmus. nem is nemtörődömség. nem vagyunk hálátlanok. egyszerűen csak nem térünk le az útról. nem engedünk. és ha ettől értetlenek, érthetetlenek, érinthetetlenek lettünk… na ez az y generáció szerintem: y, mint yoga; jóga, mint összekapcsolódás: valódi összekapcsolódás magunkkal, a szívünkkel, egymással.