olvastam, hogy egyszer egy professzor kiosztott mindenkinek egy hófehér lapot, egyetlen fekete ponttal a közepén. arra kérte a tanítványait, hogy írják le, mit látnak.

mindenki a pontról írt.

mert mindenki hajlamos arra, hogy azt az egyetlen dolgot lássa, ami nem illik a nagy egészbe. ahelyett, hogy látná körülötte az egészet, ami tiszta és egyszerű és érintetlen.

mert mennyivel könnyebb. azt látni, ami nem megy. ami nehéz. azt az egyetlen ászanát, amiből kiestél, amit nem tudtál kitartani, ami nem ment úgy, ahogy akartad.

pedig az egész egy. mert akkor is lélegzel, amikor nem a matracon állsz. akkor is mozdulsz, amikor nem ászanába csavarod magad.
mozdulsz minden légvétellel, lélegzel minden elmúló pillanattal.

az is jóga. csak másképp. ott sem megy minden. van, hogy elsőre sem. van, hogy sokadikra sem.
de ha meglátod, hogy minden egy, egyetlen összefüggő egység, akkor minek a citrom fej. minek a kattogás, minek a fellobbanó düh. önmagadra haragudni, feleslegesen.

légzés és mozdulat. ennyi minden. és ha véletlenül sikerül közben kizárni minden mást, ha lehalkítod a világot, megszűnnek a gondolatok.
és meditáció lesz. fehér üresség. és elképesztő béke.