egyszer olvastam egy történetet.
egy fiatal lány egy kereskedőnek dolgozott, aki a hegyen élt, magasan minden felett. egyetlen út vezetett fel. minden nap lejött a hegyről két kancsóval, amit egy bot két végére kötött, és felhordta a vizet a patakból a hegyre. hosszú volt az út és fárasztó.
az egyik kancsó megrepedt, de a lány nem dobta el, horda le és fel minden nap, akkor is, ha a hegy tetejére már csak a fele volt tele.
a kancsó elszégyellte magát, és egy reggelen megszólította a lányt: miért hordasz vizet bennem, hisz nem vagyok én már jó semmire. a lány elmosolyodott, és annyit mondott: csak figyelj. figyeld meg, mit látsz lefelé, mit fölfelé.
a kancsó így tett. lefelé nem látott mást, csak száraz földet. fölfelé azonban végig vadvirág borította az út szélét, a pataktól a hegy tetejéig. mikor fölértek, már látta, hogy azzal, amilyen, virágba borított egy hegyet.
nem kell tökéletesnek lenni. mert olyan, hogy tökéletes nincs. nincs tökéletes ászana, mert abból tanulsz, ha nem megy. ha elesel, ha kiesel, ha nem éred el. nincsen tökéletes légzés. csak légzés van, ami hullámzik együtt a testeddel és a tudatoddal. és szépen lassan kevésbé lesz majd a tested az ura, egyre inkább a tudatod. nincs tökéletes figyelés, sem meditáció. csak gyakorlás van. mert ha felbukkan egy gondolat, ha játszani kezd az elméd, az is lehet a gyakorlás tárgya.
minden repedéssel, minden kieséssel, minden felbukkanó gondolattal csak az utad építed. és legalább kivirágzik a nyomodon, mire fölérsz a hegytetőre...
