minden döntés előtt megáll az idő. megáll a pillanat. egyetlen levegő nélküli másodperc. amíg eldöntöm, merre tovább.

olyankor csend van. nincs belégzés, nincs kilégzés. legfeljebb a szívem dobbanását hallhatnám, ha hallanám. a gondolatok üvöltenek csak. az ego, a tudat, az elme. mind mondja, ő merre menne. én meg ha elég ügyes vagyok, csenddé teszem őket is. hogy hátha majd most meghallom a szívem dobbanását. hogy az dönthesse el, merre tovább.

'ne próbáld meghajlítani. az lehetetlen. helyette próbálj rájönni az igazságra.' "milyen igazságra?" 'nincs is kanál.' "nincs?" 'akkor látni fogod, hogy nem a kanál hajlik, hanem te magad.'

ráfeszülni a világra. hogy miért. miért nem így. miért nem úgy. lehetne, jó volna, bárcsak... a világ meg az arcodba nevet. mert nem vagy térhajlító. pedig de. mert pont olyan vagy, mint az univerzum. csak kicsiben. ha a benned lévő világot megtanulod meghajlítani, alakítani, formálni. akkor a világ is vele hajlik majd.

minden ászanában van egy pont. egyetlen aprócska pillanat. valahol a tökéletlenség és a teljes széthullás között. az a pillanat, ahol mégis minden valahogy jól van. a helyén van. amit ha meglátok, megfogok. amit megállítok, és végtelenné terjesztek. akkor örökké létezni tudnék benne. abban az egyetlen pillanatban.

és akkor értelmet nyer. valahogy minden. a sejtek, a csontok, az izmok. a lélegzetem. a gondolataim. az életem.

néha olyan egyszerűnek tűnik. minden olyan egyértelmű. máskor meg tornádó és égszakadás. záporként zúdulnak a hétköznapok, én meg csak próbálok állva maradni.

talán ha visszatartom a levegőt. talán megáll a pillanat. megáll a világ, és a végtelenné nyújtott pillanatban utolérem magam. de nem. csak szomjasan kapkodok a tér után. ha nem zuhanok ki közben...

nem az a kihívás, hogy mozdulatlanná dermesszem önmagam akkor, ha minden jó. hanem hogy állva maradjak a viharban is.

egyetlen légzés. ennyi az egész.

kilégzés. nem fog menni. nincs egyensúly. nincs erő. nincs egyhegyű tudat. nincs gondolat nélküliség. nincs meg semmi bennem. egy kilégzéssel ez mind mehet az éterbe. kifújom.

és belégzés. miért ne. csak egyetlen pillanat kell. egyetlen pillanat gondolatok nélkül. befelé figyelve. a köré az apró kis gömb köré építve magam, ami a középpontom. egy apró feszülés minden izomban. egy apró elektromos hullám az idegekben.

megáll minden. kifeszül a kép, és én csak lélegzem. egyetlen, hosszú, végtelen pillanat az élet. egyetlen pillanat. ez a pillanat. itt. most. minden pont az, ami. tökéletes meditáció. ha nem esem ki belőle...

ha meg igen, legalább megpróbálhatom a másik oldalra.

van, hogy túl komolyan veszem. azon kapom magam, hogy gyakorlás közben a semmibe meredve ráfeszülök a világra, mert ha elengedem a figyelmemmel, minimum önmagába omlik. vagy valami...

pedig nem szabadna. a gyakorlásnak könnyűnek és puhának kellene lennie. persze kell az a kis plusz, az extra, hogy jobban és mélyebben és szebben. de az ászanákban jól kellene érezni magam. nem belefeszülni. mint ahogy az életbe sem. egyetlen pillanatot sem szabadna túl komolyan venni.

ezt néha elfelejtem. és akkor előszedem az oroszlánt. az emlékeztet arra, hogyan kell és lehet nevetni. gyakorlás közben. meg az élet közben.

mély levegő. ujjbeggyel megérintem a talajt. majd kilégzés. tenyér össze, és képzeletben felkapaszkodom az égbe. felaggatom magam, mint egy ikeás hajlított drótfogas, lógom lefelé. kapucnit csinálok a fejemből. megnyitom a mellkasom. és beleengedem magam. süllyedni lefelé. lélegezni, emelni a szívem. és közben süllyedni lefelé.

tök fura. egyszerre szakítja szét a szívem, és passzíroz vissza a talajba. a földbe, a világba. az anyagba. én meg csak lélegzem belőle kifelé. felfelé... hátha egyszer sikerül.

kiskoromban sokszor játszottam, hogy szupersokáig behunyva tartom a szemem, és talán majd eltűnik a világ. de sosem tűnt el. aztán egyszer a korom sötétben a világ eltűnt. legalábbis hiába nyitottam ki a szemem, csak végtelen feketeség ölelt körül. rémisztő volt. de lassan elkezdtem hozzászokni. és végül egészen megnyugodtam.

nem volt világ. nem volt test. nem volt semmi, csak a gondolataim és a légzésem hangja. kis idő után pedig csak a légzésem hangja...

sanmukhí: ha túl sok lenne a világ.

mostanában egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a legnehezebb dolog megállni a két lábamon.

a tádászana az egyik legzseniálisabb póz, amit valaha meg lehet tanulni. egy jóravaló tádászanában újra megérzem, hol az egyensúlyom, belső és nembelső is. megérzem, milyen erős és magabiztos tudok lenni, ha akarok… meg ha nem veszítem el magam útközben.