és akkor hirtelen kikapcsol minden. kikapcsolnak a gondolatok. nem számolom a légzésem. még csak nem is figyelem. nem kattogok azon, hogy minden jó helyen van-e. hogy vajon minden tökéletes-e. nem gondolkodom azon, hogyan megy. hogyan nézhetek ki kívülről.

csak létezem. benne. a testemben. a légzésemben. a nyújtózásban. élvezem, ahogy az organikus görbékből álló test szögekké és egyenesekké áramlik. és megáll. megáll minden. a gondolat, az idő. és minden olyan egyszerűnek tűnik. mert minden az is. egyszerű. mert nem gondolom túl. mert nem feszülök bele. mert nem stresszelek rá. csak engedem.

egy hosszú mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. ennyi az egész.

szürke az ég. látszik a lehelletem reggelente. bebugyolálom magam. összehúzom magam. picire. alig veszek levegőt. csak aprókat lélegzem. kicsinek is érzem magam... aztán megállok a matracomon, mély levegő, a mellkasom kinyílik. mély légzés a hasamhoz, a lapockám alá, a kulcsontomhoz, a bordáim közé, végül a szegycsontom alá - és a szívem is fellélegzik...

majd egy mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. és minden sejtem sóhajt egyet. ennyi az egész.

harcolni.

néha semmi kedvem. semmihez. nemhogy a matracomra álljak. meg még mozogjak is. aztán előkaparom a ninja szettet: fekete nadrág, fekete póló. rávakarom magam a matracom elejére, megállok imatartásban. és csak amolyan viccből meghajolok. mint bruce lee meg a többi kung fu-s a filmekben. és azt kezdem játszani, hogy ninja vagyok. hogy úgy kell hátraugranom csaturba, hogy senki ne halljon meg. hogy úgy kell fél lábon ászanából ászanába folynom, hogy közben ne érintsem le a másikat. aztán egyszer csak belekavarodom a víra kettőbe...

ahonnan olyankor hirtelen minden lehetségesnek tűnik. pontosan nem tudom, miért. de gondolom nem véletlen a név. harcos póz.

harcolni szerintem szép dolog. mert valahol minden nap küzd az ember. ha más nem, önmagával... néha nekem a gyakorlás is olyan, mint egy harc. önmagam ellen: tudat a test ellen, ego a tudat ellen. én az egom ellen. aztán mikor ki...

megtalálni az egyensúlyom. tudatosnak lenni minden apró sejtemről. feszesen és mégis könnyeden tartani a testem. lélegezni. és ha mindez még talán megy is, akkor meg jön az, hogy fel kéne néznem...

mert itt nekem nem az a kihívás, hogy kiemeljem a lábam, hogy nyissam a csípőm vagy egyensúlyozzak a tenyerem és a talpam között. hanem hogy bízzak magamban annyira, hogy tudjam: ha nem látom, hogy tartom magam, akkor is menni fog. ha nem nézem, hogy támaszkodom, akkor sem esem el. ha nem félek felfelé nézni, talán még az eget is meglátom... szóval pörgőrugásosjóganindzsászana.

jógázni nem csak a belső békéről szól. jógázni küzdelem. persze nem negatív értelemben vett harc. inkább csak harc magammal. próbálom átlépni a határaim, áttörni a gátakat, lerombolni a falakat. levetkőzni a felesleget, lehámozni a rétegeket, amik nem én vagyok. ehhez kell erő. ehhez küzdeni kell. mert a megszokás, a ragaszkodás, a kötődés ott van. az elengedés meg nehéz.

a gyakorlás játék. egy utolsó utáni légzés. jobb láb helyett ballal lendülni. egy egészen új ászanába csavarni magam. új irányok. új idegpályák. új izmok, amik fájhatnak. fogni a határaim, és arrébb lélegezni őket. kilépni a komfortzónámból. felülírni a félelmeim. szembenézni magammal. megnézni, ma ki vagyok. és aztán megkeresni újra a középpontom...

ez a gyakorlás. minden nap. játék.

astánga oktatóképzésem részeként volt szerencsém egy hetet gyakorolni és tanulni manju joisszal. életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. elképesztő ember, hatalmas tudással és zseni személyiséggel. nehéz eldönteni, hogy a történetei vagy a humorérzéke a nagyobb... vagy a mosolya. a hozzáállása a jógához pedig egészen őszinte, tiszta és egyszerű. természetes. szabad.

ugyan nem mutat meg kétszer ugyanúgy semmit, és van kérdés, amire a válasza csak egy nagy nevetés. de neki elhiszem. hogy igazából már maga a kérdés is hülye... pontosabban nem hülye, inkább csak jelentéktelen. mert olyan dologra feszülök rá, ami abszolút lényegtelen. legalábbis ráfeszülni biztos az.

manju az, ami. nincs megjátszás, nincs csillámpor, nincs guruskodás. mosolyog, nevet, mesél, belepakol (ha kell, bevizez, beszappanoz, de akkor is belepakol...:)), kiszed, majd megpaskolja a hátad, vagy jobb esetben megmasszíroz. te meg már alig élsz. de te is nevetsz, mert mellette nem lehet mást tenni.

'no stress, no guilt, no worries'

a gyakorlás játék, játssz vele.

manju szerint nyugaton az emberek türelmetlenek. keleten minden kaotikus. nyugaton mindenki ráfeszül a gyakorlásra, és legfőképpen az ászanákra. más aspektusát nem gyakorolják a jógának. pedig a tradíció nem egyenlő az ászanák gyakorklásával. keleten ezzel szemben nincsenek korlátozások, csak mennek az úton, a jóga útján, és kész.

ha valami nyugaton nem megy, a tanár azt mondja: nem, nem, nem... nem jó. keleten ezzel szemben csak vigyorog egyet: óh, igen, oké. nem gond. nincs bűntudat, nincs stressz, nincs aggódás. 'a fontos, hogy élvezd a mát. majd meglátod, mi lesz holnap.'

uddzsáji, bandha, dristi

mindenki máshogy lélegzik. az astangíkra ez különösképpen igaz. nem tudom, van-e olyan, hogy helyes és helytelen légzés. mindenki természetesen lélegzik, mert máshogy nem tud. mégis mysore alkalmával sok gyakorlón hirtelen kiüt a darth vader-szindróma... mindig is úgy gondoltam, hogy az uddzsáji egy valóban erősebb, amolyan tudatosabb légzés. hangja van. de nehéz megtalálni a határt az óceán morajlása és az olajozatlan fújtatógép között. megkérdeztem hát manjut, ő tanít-e uddzsájit egy kezdőnek, és vajon mi a véleménye a mostanában oly gyakori darth vader-szindrómásokról.

manju is azt mondta, a légzés olyan legyen, mint az óceán hangja. nem kell erőltetni. mesélt is erről egy történetet: az erdőben meditáló szerzetesek légzésének hangja pont olyan volt, mint a fűben sikló kígyóé - így a vadállatok nem merészkedtek a közelükbe, békén hagyták őket. (erre persze érkezett a kérdés, hogy mit tettek a kígyók ellen...? mire manju csak nevetett, hogy hát a kígyók is félnek a kígyóktól... végül is.) szóval törekedjünk a fűben sikló kígyóra, az óceán hullámzására. ne erőltessük.

a bandhákról sem beszél. 'azok létrejönnek természetesen.' apukája sem mesélt sosem a bandhákról. manju szerint ez egy nagyon nyugati dolog, megmagyarázni, hogy működik pölö egy múla bandha.

a dristikről már meg se mertük kérdezni...:D

no coffe, no prana

egy aranyos történet...

manju apukája, pattabhi hatalmas mosollyal várta tanítványait. leültek vele szembe, és feszengve vártak. manju anyukája besétált, megszámolta hányan vannak, és pontosan annyi kávéval egy tálcán jött vissza nem sokkal később. mindenki félve mondogatta, hogy dehát kávé, meg jóga, meg amúgy is... mire guruji levett egy csészét és belekortyolt. mindenki sóhajtva könnyebbült meg.

ha valaki esetleg mégis azt mondta, nem iszik kávét, anyukája csak ennyit reagált: idd meg.

ennyit a kávéról...

tanító és tanítvány

manju szerint háromféle oktató van: a katonás, a terápiás és a szeretetteljes, aki tud mosolyogni.

szerinte egy jógaoktatónak legyen jó a humora. ha egy guru nem mosolyog, az nem jó guru. az oktató feladata, hogy segítsen. az érintésétől a gyakorló teste 'kinyílik/megnyílik', akár ha egy gyógyító lenne. nagy örömömre manju is azt mondta, szerinte a tanítványod legyen a barátod is. 'vidd el őket egy kávéra először.'

mert nem az a cél, hogy még stresszesebben gyere ki egy jógaóráról, mint ahogy bementél.

kell még más?

manju mesélte, hogy gyerekkorában testépítő akart lenni. sokszor el is csalta a napi gyakorlást, és inkább gyúrni ment a helyi edzőterembe. aztán történt egy este, hogy épp fogat készült mosni, de valahogy nem sikerült a fogkefét a szájáig emelni. ...mert akkora volt a bicepsze. kétségbe esve hívta anyukáját, hogy most akkor mi...? aki persze csak kinevette, hogy ő megmondta. másnaptól már nem edzett, csak gyakorolt. 'ha jógázol, az elég.'

egy guru napja

azért gyakorlom, hogy élvezzem az astángát.

manju reggel gyakorol. az egyes, a kettes és a hármas sorozat ászanáiból is válogat. úgy nyolcvan percet gyakorol minden nap, de ebben már benne van a savászana előtti szúrja bhédana pránájáma is és a mantra meditáció.

a lótusz gyönyörű. maga a tisztaság. a mocsaras vízből nő, de szirmai sosem érintik azt. lebeg felette tisztán és érintetlen. a mocsaras víz persze az élet: az a kaotikus és mocskos valami, amibe gyökereink kapaszkodnak, amibe vágyaink és ragaszkodásaink kötnek. miközben a gyakorlatok által megtisztított és újjászületett testünk, elménk, gondolataink az egész fölé emelkednek. és bár részei a világnak, sosem érintik azt.

biztos ezért meditálunk így: lótusztartásban... hátha.

első lépés: csinálj szívószálat a nyelvedből.

második lépés: lélegezz be ezen keresztül.

harmadik lépés: lélegezz ki az orrodon át.

lehűti a testet és az elmét. és majdnem olyan jó, mint a tengerben fürdeni... majdnem.