és akkor hirtelen kikapcsol minden. kikapcsolnak a gondolatok. nem számolom a légzésem. még csak nem is figyelem. nem kattogok azon, hogy minden jó helyen van-e. hogy vajon minden tökéletes-e. nem gondolkodom azon, hogyan megy. hogyan nézhetek ki kívülről.

csak létezem. benne. a testemben. a légzésemben. a nyújtózásban. élvezem, ahogy az organikus görbékből álló test szögekké és egyenesekké áramlik. és megáll. megáll minden. a gondolat, az idő. és minden olyan egyszerűnek tűnik. mert minden az is. egyszerű. mert nem gondolom túl. mert nem feszülök bele. mert nem stresszelek rá. csak engedem.

egy hosszú mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. ennyi az egész.

szürke az ég. látszik a lehelletem reggelente. bebugyolálom magam. összehúzom magam. picire. alig veszek levegőt. csak aprókat lélegzem. kicsinek is érzem magam... aztán megállok a matracomon, mély levegő, a mellkasom kinyílik. mély légzés a hasamhoz, a lapockám alá, a kulcsontomhoz, a bordáim közé, végül a szegycsontom alá - és a szívem is fellélegzik...

majd egy mély belégzés bokától ujjbegyekig. egy nyújtózás. és minden sejtem sóhajt egyet. ennyi az egész.

harcolni.

néha semmi kedvem. semmihez. nemhogy a matracomra álljak. meg még mozogjak is. aztán előkaparom a ninja szettet: fekete nadrág, fekete póló. rávakarom magam a matracom elejére, megállok imatartásban. és csak amolyan viccből meghajolok. mint bruce lee meg a többi kung fu-s a filmekben. és azt kezdem játszani, hogy ninja vagyok. hogy úgy kell hátraugranom csaturba, hogy senki ne halljon meg. hogy úgy kell fél lábon ászanából ászanába folynom, hogy közben ne érintsem le a másikat. aztán egyszer csak belekavarodom a víra kettőbe...

ahonnan olyankor hirtelen minden lehetségesnek tűnik. pontosan nem tudom, miért. de gondolom nem véletlen a név. harcos póz.

harcolni szerintem szép dolog. mert valahol minden nap küzd az ember. ha más nem, önmagával... néha nekem a gyakorlás is olyan, mint egy harc. önmagam ellen: tudat a test ellen, ego a tudat ellen. én az egom ellen. aztán mikor ki...

jógázni nem csak a belső békéről szól. jógázni küzdelem. persze nem negatív értelemben vett harc. inkább csak harc magammal. próbálom átlépni a határaim, áttörni a gátakat, lerombolni a falakat. levetkőzni a felesleget, lehámozni a rétegeket, amik nem én vagyok. ehhez kell erő. ehhez küzdeni kell. mert a megszokás, a ragaszkodás, a kötődés ott van. az elengedés meg nehéz.

astánga oktatóképzésem részeként volt szerencsém egy hetet gyakorolni és tanulni manju joisszal. életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. elképesztő ember, hatalmas tudással és zseni személyiséggel. nehéz eldönteni, hogy a történetei vagy a humorérzéke a nagyobb... vagy a mosolya. a hozzáállása a jógához pedig egészen őszinte, tiszta és egyszerű. természetes. szabad.

ugyan nem mutat meg kétszer ugyanúgy semmit, és van kérdés, amire a válasza csak egy nagy nevetés. de neki elhiszem. hogy igazából már maga a kérdés is hülye... pontosabban nem hülye, inkább csak jelentéktelen. mert olyan dologra feszülök rá, ami abszolút lényegtelen. legalábbis ráfeszülni biztos az.

manju az, ami. nincs megjátszás, nincs csillámpor, nincs guruskodás. mosolyog, nevet, mesél, belepakol (ha kell, bevizez, beszappanoz, de akkor is belepakol...:)), kiszed, majd megpaskolja a hátad, vagy jobb esetben megmasszíroz. te meg már alig élsz. de te is nevetsz, mert mellette nem lehet mást tenni.

'no stress, no guilt, no worries'

a gyakorlás játék, játssz vele.

manju szerint nyugaton az emberek türelmetlenek. keleten minden kaotikus. nyugaton mindenki ráfeszül a gyakorlásra, és legfőképpen az ászanákra. más aspektusát nem gyakorolják a jógának. pedig a tradíció nem egyenlő az ászanák gyakorklásával. keleten ezzel szemben nincsenek korlátozások, csak mennek az úton, a jóga útján, és kész.

ha valami nyugaton nem megy, a tanár azt mondja: nem, nem, nem... nem jó. keleten ezzel szemben csak vigyorog egyet: óh, igen, oké. nem gond. nincs bűntudat, nincs stressz, nincs aggódás. 'a fontos, hogy élvezd a mát. majd meglátod, mi lesz holnap.'

uddzsáji, bandha, dristi

mindenki máshogy lélegzik. az astangíkra ez különösképpen igaz. nem tudom, van-e olyan, hogy helyes és helytelen légzés. mindenki természetesen lélegzik, mert máshogy nem tud. mégis mysore alkalmával sok gyakorlón hirtelen kiüt a darth vader-szindróma... mindig is úgy gondoltam, hogy az uddzsáji egy valóban erősebb, amolyan tudatosabb légzés. hangja van. de nehéz megtalálni a határt az óceán morajlása és az olajozatlan fújtatógép között. megkérdeztem hát manjut, ő tanít-e uddzsájit egy kezdőnek, és vajon mi a véleménye a mostanában oly gyakori darth vader-szindrómásokról.

manju is azt mondta, a légzés olyan legyen, mint az óceán hangja. nem kell erőltetni. mesélt is erről egy történetet: az erdőben meditáló szerzetesek légzésének hangja pont olyan volt, mint a fűben sikló kígyóé - így a vadállatok nem merészkedtek a közelükbe, békén hagyták őket. (erre persze érkezett a kérdés, hogy mit tettek a kígyók ellen...? mire manju csak nevetett, hogy hát a kígyók is félnek a kígyóktól... végül is.) szóval törekedjünk a fűben sikló kígyóra, az óceán hullámzására. ne erőltessük.

a bandhákról sem beszél. 'azok létrejönnek természetesen.' apukája sem mesélt sosem a bandhákról. manju szerint ez egy nagyon nyugati dolog, megmagyarázni, hogy működik pölö egy múla bandha.

a dristikről már meg se mertük kérdezni...:D

no coffe, no prana

egy aranyos történet...

manju apukája, pattabhi hatalmas mosollyal várta tanítványait. leültek vele szembe, és feszengve vártak. manju anyukája besétált, megszámolta hányan vannak, és pontosan annyi kávéval egy tálcán jött vissza nem sokkal később. mindenki félve mondogatta, hogy dehát kávé, meg jóga, meg amúgy is... mire guruji levett egy csészét és belekortyolt. mindenki sóhajtva könnyebbült meg.

ha valaki esetleg mégis azt mondta, nem iszik kávét, anyukája csak ennyit reagált: idd meg.

ennyit a kávéról...

tanító és tanítvány

manju szerint háromféle oktató van: a katonás, a terápiás és a szeretetteljes, aki tud mosolyogni.

szerinte egy jógaoktatónak legyen jó a humora. ha egy guru nem mosolyog, az nem jó guru. az oktató feladata, hogy segítsen. az érintésétől a gyakorló teste 'kinyílik/megnyílik', akár ha egy gyógyító lenne. nagy örömömre manju is azt mondta, szerinte a tanítványod legyen a barátod is. 'vidd el őket egy kávéra először.'

mert nem az a cél, hogy még stresszesebben gyere ki egy jógaóráról, mint ahogy bementél.

kell még más?

manju mesélte, hogy gyerekkorában testépítő akart lenni. sokszor el is csalta a napi gyakorlást, és inkább gyúrni ment a helyi edzőterembe. aztán történt egy este, hogy épp fogat készült mosni, de valahogy nem sikerült a fogkefét a szájáig emelni. ...mert akkora volt a bicepsze. kétségbe esve hívta anyukáját, hogy most akkor mi...? aki persze csak kinevette, hogy ő megmondta. másnaptól már nem edzett, csak gyakorolt. 'ha jógázol, az elég.'

egy guru napja

azért gyakorlom, hogy élvezzem az astángát.

manju reggel gyakorol. az egyes, a kettes és a hármas sorozat ászanáiból is válogat. úgy nyolcvan percet gyakorol minden nap, de ebben már benne van a savászana előtti szúrja bhédana pránájáma is és a mantra meditáció.

a lótusz gyönyörű. maga a tisztaság. a mocsaras vízből nő, de szirmai sosem érintik azt. lebeg felette tisztán és érintetlen. a mocsaras víz persze az élet: az a kaotikus és mocskos valami, amibe gyökereink kapaszkodnak, amibe vágyaink és ragaszkodásaink kötnek. miközben a gyakorlatok által megtisztított és újjászületett testünk, elménk, gondolataink az egész fölé emelkednek. és bár részei a világnak, sosem érintik azt.

biztos ezért meditálunk így: lótusztartásban... hátha.

zárókör. kérdés. ‘mit adott a képzés? milyen most a gyakorlásod?’

a nyolcadik alkalom már három hete volt. ez most tudatosult csak bennem. már akkor meg akartam írni mindent, de valahogy nem vitt rá a lélek. kellett egy kis idő, míg a minden a helyére kerül bennem.

hogy az elejétől kezdjem…

sosem voltam az az ‘igazi’ astángás. tulajdonképpen csak tavaly nyár elején kezdtem gyakorolni, amikor öt év jóga és két év tanítás után úgy éreztem, megrekedtem. a szerelmem felvetette, menjek el a pannihoz, az jót tesz majd a kis lelkemnek… és így lett. az lett a finom. a jutalom saját gyakorlásom és tanításom végére.

majd elkezdődött a negyvenóra (hírszerkesztő lettem főállásban). nagy változás, kevesebb idő gyakorolni, tanítani… és akkor megláttam a kiírást: astánga oktatóképzés manjuval… nem volt kérdés, ott kell lennem. mindegy, mi lesz.

most nem panaszkodom, egyszerűen csak az van: dolgozni, tanítani, továbbképződni és élni meg pihenni is egyszerre eléggé missön impossziböl…

ami igazán mellbe vágott, az a majdnem négy hónapnyi órára kelés: minden nap. fénysebességgel kezdtem el fáradni. és valahol út közben bekapcsolt a zombi. nem magától, igazából tudatos lépés volt. (és azt kell mondjam, a zombi a maga csodálatos módján kisnirvána: tökéletes gondolatmentesség…)

csak akkor elérkezett az utolsó alkalom. a nyolcadik.

és az univerzum úgy döntött, itt az ideje felébrednem.

zárókör. kérdés. mit adott a képzés. milyen a gyakorlásod…

na, mondom, szuppper. ilyesmire még nem állok készen… ezt majd ha újraindult a rendszer.

valamit makogtam.

összevisszaságomra és látványos elveszettségemre tanácsként pedig azt kaptam, válasszak egy rendszert, egy oktatót, és kövessem azt. teljes odaadással.

nem mondom, van ebben is igazság. de gondolkodni kezdtem… hosszabb idő után először. és akkor megértettem. mindent.

a jóga egy. nem hinném, hogy van ilyen vagy olyan jóga… csak jóga van.

és kijelenteni, hogy valaki igaziigaziból jógázik-e vagy sem… egyszerűen őrültség. mert mi alapján? hiszen ugyanaz a jóga mindenkinek más. mindenki máshogy gyakorolja, máshogy látja. mindenkinek mást ad.

hogy én jógázom-e, csak én tudom. pont, ahogy a szerelemmel is van… csak te lehetsz tökéletesen biztos benne, hogy az vagy.

ha jóga van, érzem. ha nincs… azt meg jobban.

szóval ki mi alapján jelenti ki, hogy mi a jóga, hogy ki gyakorol szépen, ki kevésbé?

lehet, hogy kívülről egy káosz vagyok, de közben belül legnagyobb démonom szelídítem épp. az is lehet, kívülről minden szuper, belül meg csak üresség…

amikor krisnamácsárja átadta a jógát iyengarnak és joisnak, ugyanabba a tudásba máshogyan vezette be őket. ha végigkövetem az astánga sorozatok ászanáit, majdhogynem sorrendre pontosan ugyanazok az ászanák szerepelnek iyengar könyvében. egyszerűen más a szemléletmód, más a hozzáállás. más a hangulat. de a jóga, az egy. talán mert krisnamácsárja tudásából adódóan pontosan azt az aspektust tudta megmutatni tanítványainak, ami az ő természetüknek tökéletesen megfelelt. és abban is szinte egészen biztos vagyok, ha lett volna más, a világra ekkora hatással lévő tanítványa, akkor lenne egy harmadik, negyedek, akárhanyadik irányzat is…

nem mondom, ma is van olyan hiteles, nagy tudású oktató, akinek elhiszem, amit mond. aki tud segíteni, terelgetni, irányba tenni, kilátni magamból, átlendülni a hülyeségeimen. de az a bensőséges kapcsolat, ami régen volt guru és tanítványa között, ma már nem lehetséges. egyszerűen nem az a tér és idő van…

nekem a jóga továbbra is egy a szabadsággal, a szeretettel, az élettel. és amíg savászana közben minden alkalommal ugyanaz az érzés áraszt el, mint legelső gyakorlásomkor, addig azt hiszem, nincs nagy baj.

nem hiszem, hogy kevesebb lennék attól, ha több irányzatot gyakorlom. ha több oktatóhoz járok. ha kipróbálom magam. ha tágítom az univerzumom. folyamatosan alakítom a világom. keresem a helyem, a hangom. és attól se, ha a szívem követem. nem pedig valaki másét. előbb vagy utóbb úgyis rátalálok majd a magam rendszerére. és talán egy olyan rendszer lesz, ami senki másé. ami nekem működik.

és ha ezzel ellene megyek a rendszernek, hát legyen. mert azért a napi pár pillanatnyi tökéletességért megéri…

múlt szombaton volt a hetedik alkalom az astánga oktiképzésen.

én meg nagyon kész voltam. szoktam kész lenni, de még olyankor is vannak napok, amikor vállalható vagyok - hát a múlt szombat nem egy ilyen nap volt.

valahogy mégis összekapartam magam, és elslattyogtam oktatásra.

a szokásos mysore helyett most vezetett óra volt… gyöngyvér tartotta. mielőtt nekikezdtünk volna, pár fontos gondolatot megosztott velünk…

miszerint vezetett órán nem úgy kell lélegezni, ahogy a tanár számol. az csak egy amolyan időintervallum, amin belül az ászanákat tartod majd. a légzés maradjon a tied. (gondoltam, ez mekkora jó gondolat: nekem mindig is nehezemre esett összeférhetővé tenni a sokszor eléggé egyedien értelmezett számolásokat a nem kicsit egyedi légzésemmel… gondoltam, majd most újraértelmezem végre a led lényegét.)

aztán azt is mondta, a vezetett óra nagy segítség tud lenni, hogy átlépj magadon, legalábbis a megakadásokon a sorozatban. az apró extra és egyben teljesen felesleges mozdulatokat elengedni, a fennakadásokat átugrani - erre mind egy remek lehetőség a vezetett óra.

no meg nem mellékes, hogy az együtt légzés, az együtt mozgás egy hatalmas élmény tud lenni. ami szintén nagy erőt, energiát, lendületet ad.

szóval nekiálltunk az egyesnek. én meg törekedtem fejemben tartani a tanácsokat… de úgy tűnik, nagyobb nyá volt a nap, mint gondoltam… mert szokás szerint teljes szétesés volt a led class. hiába tartottam az egyenletes légzésem az ászanákban, a vinyászák közben akkor is gyorsan kellett. ettől jól elszédültem. szóval elkezdtem ászanák közben is gyorsan lélegezni. de ettől csak még jobban elszédültem… szóval ez volt.

utána meg nekikezdtünk a második sorozat elemzésének. sosem csináltam még második sorozatot. mondjuk már az első ászanánál elvéreznék… de nagyon izgalmas és jó volt. még sikerélményem is volt, mert kapótászanában elértem a nagylábujjam…:))

gyöngyvér azt mondta, érdemes elkezdeni párhuzamosan gyakorolni az egyest és a kettest. mert igazából a két sorozat egy nagy egység… mindkettő segít a másik soriban való fejlődésben… kettes ászanák készítenek elő egyes ászanákra pölö. meg hát azon is sokat dob, hogy így nem unod halálba az egyest záros határidőn belül.

ez egy nagyon szimpatikus gondolat. mindenképp elkezdem beépíteni a gyakorlásomba a kettest. egy kis extra mellkasnyitás amúgy sem ártana mostanában… mondjuk egy kis extra mellkasnyitás sosem árt.

sajnos a szessön végére annyira leharcolódtam, hogy a délutánira már abszolút nem volt energiám maradni. oktatásmódszertan volt, meg meditáció és prána… remélem nem maradtam le új infókról. (meg azért már régóta gyakorlom ezeket magam is - mármint mindhármat.) mindenesetre jövőhéten meginterjúvolom a többieket, mi jót tudtak meg.

múlt szombaton nem éreztem magam teljesen egyben. de van ilyen nap… a mysore ennek ellenére meglepően egyben volt, legalábbis azt annak éreztem.

gyöngyvér persze megint szólt, hogy erős vagyok én, ugrájlak rendesen. nincs több puhánykodás… próbálkoztam, meg persze azóta is próbálkozom. csak hát nem az izmaimban van a gond, hanem a fejemben… de dolgozom rajta.

a nagy ahha most a drop back volt. nem ez volt az első, sokszor csináltam már, de most kissé másképp. a belégzéssél megnyújtod nagyon hosszúra a törzsed (a felfelé lélegzés egész elgondolkodtatott: miközben csináltam, átfutott az agyamon, hogy most pont olyan vagyok, mint egy lego, akinek leemelik a törzsét a lábairól… tanulság: drop back közben ne képzelődj és ne nevess, az nem segít), kilégzéssel erős a kar és hátra - no és akkor most életemben először úgy érkeztem le, hogy nem tartottak. (persze ott volt gyöngy, meg a csodakendője a derekamon, de nem tartott ellen, egyszer csak lehuppantam…) fel még nem tudok jönni. de majd csak meglesz az is…

utána már a levezető ászanáit vettük. és megtanultam, hogyan kéne fejen állnom. mert persze nem úgy állok, ahogy kéne, vagy mi… de ezentúl úgy fogok.

aztán elhangzott gergő hatalmas igazsága, miszerint: türelmesen várom, hogy a testem utól érje az elmebéli tudásomat. na ezzel nagyon együtt tudok érezni. de türelmes vagyok: van még vagy hatvan évem, hogy ez megtörténjen. hogy mindent megtanuljak. nem sietek sehová… csak szépen, kitartóan gyakorlok, a többi meg majd csak jön magától.