az élet megy a maga ritmusában. nem törekszik, nem vágyakozik, nem gondolkodik. csak történik. és néha a napok is mennek a maguk ritmusában. minden ütemre...

én is adom a magam ritmusát. a légzésem folyamatosan aláfesti a történő hétköznapokat, én meg még csak meg sem hallom. csak áramlok vele keresztül mindenen. reggelen és estén. ébredéstől ájulásig.

hacsak nem lépek ki belőle... hacsak nem szakítom meg. hacsak nem lépek egyet ki a megszokottból, az ismertből, a kényelmesből. ki egyet oldalra. máshová, másfelé. oda, ami a körvonalon kívül van. oda, ahol már nem véd még a matrac se, és a padló már láva... oda, ahol az élet ritmusa ugyanúgy megy majd tovább. a napoké is, a légzésemé is. csak most majd meghallom már. és ha épp olyanom van, még táncikálhatok is rá.

megállok a matrac elején. lassan felfelé nyújtózom a fejem búbával. lefelé az ujjaim begyével. belesüppesztem a talpam a talajba. veszek egy mély lélegzetet, és sóhajtok egy nagyot. behunyom a szemem. és csak állok. a gondolatok még zubognak, érzem a bőrömön a napom lenyomatát. minden egy átláthatatlan káosz. masszává sűrűsödik az élet. minden hang, minden fény, minden illat. minden probléma, minden gondolat. minden tett és vágy és elképzelés. minden törekvés. minden, ami voltam, egészen eddig a pillanatig.

majd észrevétlenül addig hajtogatom magam, lélegzetről lélegzetre, míg sírsászanában nem találom magam.

megállok a fejem tetején. lassan felfelé nyújtózom a talpammal. beszippantom a köldököm. elnyújtóztatom a vállam, és a talajba süppesztem az alkarom. veszek egy mély lélegzetet. behunyom a szemem. és csak létezem. fejjel lefelé. a gondolatok már elcsendesedtek. minden sejtem lassan felsóhajtott. minden ugyanannyira káosz. de van, hogy fordítva már átlátni. van, hogy nem is kell. csak nézni kell, máshonnan. és hagyni, hadd kavarogjon magában. nem kell mindig, mindent megoldani. vagy elengedni. vagy átgondolni. vagy megfejteni. néha csak létezni kell. éppen ott és úgy és ahogyan vagyok. a mostban.

érintsd össze a gyűrűs- és a kisujjaid. a hüvelykujjaid hajlítsd be, és a többi ujjad lazán fektesd rájuk.

lélegezz így hosszan és lassan, hosszabban tartva a mudrát.

#hatások

segít az elalvásban. ellazítja a medence területét, enyhíti az alhasi görcsöket.

a hüvelyk-, a mutató- és a kisujjak begyeit érintsd össze. a középső- és a gyűrűsujjaid pedig lazán kulcsold. engedd a kezeid a szíved magasságába.

lélegezz így lassan és finoman.

#hatások

segít megerősíteni az önértékelésünk.

minden nap gyakorolni. azt hittem, sosem leszek képes rá. az elmém nem arra teremtetett, hogy minden nap ugyanazt tegye. de sosem volt nehéz. sosem jelentett kihívást. mert minden nap, minden gyakorlás más. éppen ahogy érzem magam. éppen amilyenek a gondolataim. épp annyira és úgy és addig és azt.

minden nap más. mégis minden nap ugyanazt adja. egy végtelen mély lélegzetvétel. az a megfoghatatlan kisimultság a belsőmben. minden probléma összezsugorodik akkorára, amekkora a valóságban. eltűnik az illúzió, és mindent látok. olyannak, amilyen. magamat, az életemet, a világot.

semmi unalmas nincs benne. mondjuk néha van. de akkor meg azon lehet dolgozni. az elme lázadásán. mert azért szokott. minden ok nélkül, mert megteheti.

azt hittem, sosem leszek kitartó. hogy nem fog menni. most meg el sem tudom képzelni a napom anélkül, hogy a matracomra állnék. az az idő az enyém. kiszakadok a menetelésből, a hétköznapokból, a világból, a problémákból. és csak létezem magamban, áthajtogatom a testem, a tudatom, a lelkem.

fektesd a hüvelykujjaid begyét a gyűrűsujjaid tövéhez. erre fektesd rá a gyűrűs- és középső ujjaid. a kisujjakat kulcsold össze, majd a mutatóujjak begyeit érintsd össze. és engedd a kezeid a szíved magasságába.

lélegezz így mélyen, lassan, egyenletesen.

#hatások

magányosság és elszigeteltség ellen.

persze nem az a fontos, hogy elérjem a célt. meg hogy mikor és hogy. hanem hogy mit tanulok odáig, az úton. persze könnyű ezt mondogatni, mint egy mantra, hogy ne felejtsem el. hogy a cél nem a cél, hanem a cél az út maga. de nehezebb megérteni, igazán megérteni, hogy ez mit jelent.

játékba kezdtem hát. minden, ami nem megy, meg lett felezve. minden ászana, minden út, minden cél. hogy nem a végét akarom egyből elérni, hanem kiszúrok egy pontot félúton odáig, és megállok ott. megnézem, ott milyen. mit ad, mit lehet belőle tanulni: magamról.

és megértettem. hogy mennyi erő kell, hogy már csak az út feléig eljussak. hogy mennyi kitartás, mekkora tudatosság és fegyelem. hogy nem kell vakon rohanni a célba. mert minden odáig vezető pillanat is egy 'most'. egy nézőpont. egy pillanat, ami újabb tereket nyit meg bennem.

kulcsold össze lazán az ujjaidat a tenyered oldalán. a hüvelyujjad érintsd az ellentétes oldalú középső ujjad begyéhez. a mutatóujjaid begyét érintsd össze.

fektesd így a kezed az öledbe. lélegezz hosszan és lassan, elnyújtva a szüneteket a ki- és belégzések között.

#hatások

megnyugtat, ellazít. a teremtő üresség mudrája, teret teremt a belső fejlődésnek, új dolgok elkezdésének.

szerintem néha benne kell felejteni magam. abban a pillanatban, amikor már úgy feladnám. amikor már inkább átlélegezném magam egy másikba. mert abban kezdődik el igazán.

létezni abban pillanatban. a mostban. lenni, aki éppen most vagyok. ahol éppen most tartok. és meglátni, hogy az úgy van jól, ahogyan van.

ezt a pillanatot kell megtalálni, és megtanulni élvezni. akkor is, ha nem tartok ott, ahol tartani akarok. ha nem az vagyok benne, aki lenni akarok. mert ez mind csak a tudat játéka. de ha türelmesen lélegzem. és csak hagyom megtörténni: a szívem lassan fellélegezi magát a tudatomból. ahogy a mocsárból a lótusz.