talán rosszul lettem programozva. talán csak olyan vagyok, amilyen. de sosem vágytam tudni mindent. minden gyakorlással igyekszem persze egy picit mélyebbre, egy picit magasabbra, egy picit tudatosabban. és beleáramlik a test ászanákba, amiket már jól ismer, mégis minden nap újnak tűnnek. beleáramlik ászanákba, amiket még nem is ismer, nem is tud, de lassan, gyakorlásról gyakorlásra megtanul. beleáramlik és megszok és elenged és megpihen.
de nem érdekelnek az ászanák jobban, mint eddig, vagy jobban, mint ezután. mint amennyire ahhoz kell, hogy ne legyen minden gyakorlás, minden nap egyforma és szürke.
ami nélkül viszont nem tudok létezni, az a belelélegzés. benne lenni, benne létezni és benne lélegezni. megállítani a pillanatot, a napot, a világot. lógni, fejjel lefelé, és csak lélegezni szívvel felfelé. a test tart, feszül, nyúlik, pihen... a tudat meg áramló légzés. a köldök fölé, a bordakosárba, a lapockák alá, a szegycsontba, a szív köré, a kulcscsontok alá... be és ki. ez a most. egyetlen légzés. mindegy, hol vagy.